Nincs

Nekem a február a mumushónapom, ha tehetném kihagynám az egészet a francba. Jó, hogy vége van.

Nincs kedvem semmihez, posztolni sem. Fúj a szél. Dehogy fúj, tombol, utálom, letépi a fejem.

Vettem Kistutajosnak cuki habfürdőt. Szerintem ez korfüggetlen.

Hétvége

Februárban ez az egyetlen hétvégém van, amikor szombaton és vasárnap is szabad vagyok, nem kell dolgoznom. Pont gyerektelen hétvége, ragyogó napsütés. Egyszerűen tökéletes.

Lenne.

De nem az, mert az egyik túlbuzgó kolléganőnk kitalálta (még karácsonykor), hogy csináljunk a cirkuszosok gyerekeinek karácsonyi műsort. Azután farsangi műsort. Meg legyen húsvéti is!

Mondtam már, hogy imádom a kollégáimat, mi egy hatalmas család vagyunk, és ha valaki ezzel nincs így, akkor ebben a munkakörben nem is lehet sokáig dolgozni, mert ezt vagy megszereted és megszokod, vagy megszöksz. Én az előbbi vagyok.

Február lévén farsangi műsorral készültünk a céges gyerekeknek. Három színdarabbal, maszk-készítés, soksok süti, táncika, meg minden ilyesmi. A gyerekek szeretik az ilyet.

Szamarat és macskát kellett játszanom. Én igazából ilyenkor vagyok elememben, ha játszhatok, nevettethetek, és nagyon sokszor gondolkodom azon, hogy ha más háttérben nőttem volna fel, akkor mi lenne most belőlem. Botanikus? Idegenvezető? Színész? Középiskolában jártam színjátszókörre. Persze, tiltották. Pedig. Milyen jó vagyok szamárnak. És macskának is. 

Iszonyúan élveztük, mi is, a gyerekek is, rengeteget nevettünk. 

De.

Megbeszéltük, hogy délben kezdünk, tízre megyünk próbálni, egykor én léphetek is, hiszen pasis hétvége van, legyen már egy kis énidőm is.

Csak én mentem tízre, a többiek tizenegy és dél között estek be, a vendégek fele jött csak délre, a másikfelére kereken egy órát vártunk, mert csak. Pikkakk elloptak tőlem egy napot.

Olyan csalódás ez, hogy pont én, akinek semmi érdeke nincs ebben az egészben (értsd: nincs gyerekem), én odateszem magam, időt és energiát fektetek egy ilyen dologba, pont nekem nincs tiszteletbentartva az időm. Pedig direkt kértem, hogy csak akkor vállalom el, ha hamar eljöhetek.

Mindegy, ennyit akartam csak. Jó hosszan sikerült.

Különben kihoztam a maximumot magamból, jól éreztem magam, játszottam a gyerekekkel, és közben azon elmélkedtem, hogy nekem valszeg sosem lesz titokban pálinkázgattunk a főnök saját hűtőjéből. Ez munkaidőben tilos. 

Mondjátok, hogy holnap is tavasz lesz már, sikeresen elzavartuk a farsangunkkal a telet!

Magyar valóságunk II.

Avagy variációk fűnyírásra.

(A fejemben meg valaki elkezdi fütyülni a Yellow Submarine-t)

Alkoholizmus

Volt egy életszakaszom, amikor komolyan aggódtam magamért, hogy alkoholista lesz belőlem.

Akkor még máshol dolgoztam, embertelen körülmények között éltem (munkásszállón), és minden napomat narancsos vodkával zártam. Mindegy volt, hogy reggel van (éjszakás műszak után), vagy este, ittam a vodkát elhajlásig.

Ez tegnapelőtt jutott eszembe, és egy hirtelen kialakult stresszhelyzet kapcsán megint. Olyat tud az alkohol velem, hogy felolvadok, ellazulok, és világbéke lesz. És ott amúgy abba is szoktam hagyni az ivást.

Olyan ez, mintha a stressz egy összegörcsölődött cipőfűző lenne a gyomromban. És akkor egy isteni irsai fröccs alkoholtartalma megfogja azt a bizonyos szálat, meghúzza, és oldódik minden.

Régóta nem ittam már vodkát. Két éve lesz idén, hogy a cigi is teljesen elmaradt, és nem volt küzdelem. A vodkáról a jogosítványom szoktatott le, a cigiről meg fogalmam sincs, hogy mi.

Én imádtam dohányozni, főleg, valami mellé. Sör, bor, kávé. Egy nap olyan mocskosul rosszul lettem tőle, hogy megijedtem, hogy terhes vagyok. De nem voltam az. És akárhányszor megpróbáltam ezt a rágyújtást, az első két slukk tökéletes. Utána undorodom. Nem is próbálkozom már. Ez vajon mi lehet?

Ladó szerint én valószínűleg olyan ember vagyok, akiben nincs meg a függőségért felelős gén. Van ilyen gén? Mondjuk, szerintem tudok függő lenni, csak nem szerektől.

Deo

Ezt még megírom, azután tényleg takarítok.

Évek óta stiftet használok izzadás ellen. Csak annyi az oka ennek, hogy a fújós dezodorok hajtógáza ártalmas a környezetre, és amikor kiürülnek, a szemétnek az egyik legrosszabb kategóriáját képezik. Amióta Ladóval élünk, szelektíven lehet hulladékgyűjteni. Az előző lakótársaim pasijaimmal nem lehetet mit kezdeni ezen a téren. Nehéz dolog a párválasztás.

Azután jött a hír, hogy az alumíniumos dezodorok növelik a mellrák kockázatát. Jól tudjuk, hogy a levegő és a danone joghurtok is, szóval nyilván a világon MINDEN kockázatnövelő. Na, mindegy, ki minek dől be, tudatosan vagy tudat alatt elkezdtem alumíniummentest használni. Őszinte leszek: ezek szarok. A legtöbbjétől egy óra múlva ugyanúgy izzadok, mint egy csataló. Pedig ugye izzadásGÁTLÓként funkcionálnak. Egyik deótól a másikig futkározva, volt, hogy két használat után ment a kukába az egész, mert konkrétan büdösebb a bőrömön, mintha be sem kenem vele magam. És tudjátok, ez is olyan, mint a parfüm, hogy mindenkinek a bőrén más hatása van. Van ez a saját testszag, a hormonjaink, ami mindenkinek speckó, nincs két egyforma, erről sztem a kutyák sokat tudnának mesélni, és ezért (is) van az, hogy nagyon sokáig tart, mire az ember talál egy olyan illatot, ami nemcsak tetszik, és a saját illatával is passzol.

És akkor tegnap megint kidobtan egy valag pénzt erre a párosra, megszegve vele a természetnek tett ígéretemet.

Gyanakszom az Axe-ra, mert fújós, de az illata nekem nagyon tetszik.

Ez a másik, az aloés viszont zöldalma illatú, és úgy tűnik, megy a "szagomhoz". De a legjobb, a kettő együtt, annyira jó, egyedi illatkeveréket hoznak létre, hogy ilyet kellene találnom parfümben is. 

Itt szagolgatom magam, ahelyett, hogy takarítanék. Nonszensz. Viszont, ha most nekiállok takkerolni, meglesz az izzadásteszt is. :D

Lusta

....vagy fáradt?

Ma takarítós, bevásárlós, főzős, kutyázós napot akartam tartani. Eddig csak a kutyázás és a bevásárlás része van meg. Most kávézom, hátha lesz erőm a többire is.

Tegnap még volt olyan is, csak este elfelejtettem, hogy az egyik kollégám hozott nekem kastélyzenéket. Én zene téren nagyon mindenevő vagyok, a reneszánsz-barokktól kezdve a jazz-en át egészen a hiphoppig, mindenféle stílusban vannak kedvenceim. Hangulat függő az egész.

Ez a kollégám barok zene függő. Hajnalonta csak úgy üvölt az autójából az orgona. Mindenki hülyézi, nekem szívem csücske, és a tavalyi év legromantikusabb történetét tőle hallottam, ráadásul a saját élete az. Hát hogyne imádnám? 

És akkor olyan szürreális volt, hogy két ügyintézés között az autójában ülve Bakkfark Bálint lantvariációját hallgatva megbeszéltük a Zorán unplugged koncertet. Nekem ilyen kollégáim vannak. 

Ma meg nem tudom mi lesz velem, az előbb egy laza órát gitároztam, mert a nagy takarítgatáshoz erőt kell gyűjtenem. Amúgy tíz évig hegedültem kötelezően. Miután abbahagytam, életem első ösztöndíjából vettem egy gitárt. Youtuberól tanulgatok., mikor van tisztességes netem. Egy kicsit lehetnék szorgalmasabb, és már bánom, hogy abbahagytam a hegedűt egy rossz tanár miatt. 

Amúgy, mikor Ladóval megismerkedtem, akkor nekünk kettőnknek három gitárja lett. És az első karácsonyunkra egy ukulelét vettünk. Hülyék-e vagyunk?

Ez itt a szobánk egyik fala

Ő a karácsonyi malacával játszik, amit Esztitől kapott. Néha elfelejti, hogy van, amikor eszébe jut, akkor meg boldogan rohangál fel és alá, röfögtetve a malacot. Vele örülök. :)

Ezt a kiskabátom zsebében találtam. Valaki tudta, hogy tavasz lesz a héten...

Fröccs

Az történt most, hogy beültem a vénasszonyba, és vezettem tíz percet, hogy Magyarország legeldugottabb falujában kérjek egy isteni pizzát elvitelre, és amíg készül, kértem egy irsai hosszúlépést. Szép zárása legyen ennek az ocsmány napnak.

Utóirat: nincs erőm kijavítani az előző poszt elírásait. Majd holnap.

Sűrű nap

Reggel óta írom ezt a posztot. Hosszú lesz, és semmi filozófia.

Ötkor keltem magamtól. Ez csoda, azt hittem 4.45re állítottam ébresztőt, de 5-kor kiderült, hogy elfelejtettem beállítani. Nem voltam késésben így sem.

A terv az volt, hogy 8-ra megyek orvoshoz alkalmasságira, mert három évente kell menni, de előtte egy másik faluba városban leteszem az autót. Javítsák meg estig. Hivatalosan fél 8-kor nyit a szerelő, de mivel akkor indulna a vonatom, amivel nyolcra beérek a dokihoz, csak miattam negyed nyolcra bejön a srác és kivisz a vonathoz.

A valóság az lett, hogy hétkor már átadtam az autót. A srác, aki megígérte a vonathoz a fuvart, az előttem álló fél órára és a jóidőre hivatkozva lemondta a fuvart. Vállrándítás. Sétálni jó.

Az orrom előtt ment el a vonat. Ilyen már ezer éve nem fordult velem elő. Ugyanis annak ellenére, hogy sokat autózom, sokat vonatozom is, a cég éves bérletet ad nekünk a magyarországi vasúthálózatra.

Fél nyolckor világos volt, hogy nem fogok az orvoshoz odaérni nyolcra. A legközelebbi vonat 8.41kor indult volna, ami 9re érkezett volna. És ingyen.

A buszpályaudvar egyben van a vasútival, nosza, válalljunk be egy buszjegyet. A busz 7.50kor indult. 650 forint, 35 km. Laikus vonatos utas, azt hiszed, mi, hogy 35 km fél óra? Gondolhatjuk, hogy igen, ha a vonatnak csak húsz perc, kocsival harminc, akkor busszal se lesz sokkal több.

Akkorát tévedtem, mint már rég: a busszal is akkorra értem be, mintha megvártam volna a vonatot. Csak ezért fizettem, kihullottak a fogaim, leszakadt a vesém és eltörött egy lábujjam, mert egy nyugdíjas rátette a banyatankját.

Közben odatelefonáltam a dokinéninek, hogy kések, vegyenek előre mást. Cukik voltak, hamar végeztem. Alkalmas vagyok. Hurrá.

Bementem a munkahelyemre, leadtam a papírt, eszetlenkedtem a kollégáimmal. Imádok velük lenni, tényleg egy óriási családom van, és valahogy én vagyok mindenkinek a gyereke, tesója, tirkos szerelme, igazán senkivel nem vagyok haragban. Azokkal is jó viszonyt tartok fenn, akiket a többiek cikiznek, vagy akik engem kibeszélnek a hátam mögött. Valahogy olyan könnyen tudom venni ezt, egyáltalán nem zavar, hogy kitalálnak dolgokat. Talán azért, mert akiknek tényleg adok a véleményére, azokról tudom, hogy őszintén kedvelnek. Akik meg csak megjátszák, azoknak meg megvan a maguk baja, nem tudok haragudni rájuk ezért. Valami kattanás lehet ez, régen ezek a dolgok nagyon zavartak. Erről majd egy másik posztban.

A kollégák körbeszeretgetése után cukiskodtunk egy sort a főnökömmel is, ez egy másik, nem a Piri. Nagyjából hét főnököm van, aztán ezek felettesei. Igen, egy kis kukac vagyok a horgon.

Később bementem a bankomhoz, mert elkészült a bankkártyám. Eközben Pirivel telefonáltunk, jól kiröhögtük a reggeli buszos kalandomat. Mondta, hogy ha megyek a kisautómért, kijön elém, mert ő ott lakik, az autószerelő mellett. Konkrétan onnan kettő percre.
Persze egy kicsit lecseszett, hogy reggel miért nem hívtam fel, de hát eddig nem voltunk ilyen viszonyban. Ma ez megváltozott. Mától hivatalosan is van pótanyukám és pótapukám.

Na, hogy szavamat ne feledjem, Piri után hívtam a szerelőt, aki egy takonyként kezelt, közölte, hogy bocsika, de ma nem lesz kész az autó, mert nagyom rossz állapotban van.
Felment bennem az agyvíz, elmondtam neki, hogy bocsika, egy hete megrendeltük hozzá az alkatrészt, tudta, hogy mi baja, reggel kicseszett velem, nem tudok mivel hazamenni, csak autóval, csinálja meg, vagy ottalszom a boltja előtt. Szar volt. Átverve éreztem magam.

Piri tényleg kijött elém, és hazavitt hozzájuk. Megismertem a Hercegnőt, aki egy szeretetéhes tacsilány. Kaptam kávét, és nem voltam vendég. Bandi akkor kelt fel, éjszakára megy, ugyhogy meghallgatta a sztorimat. Az asztalra csapott, pipájával a szájában, és kijelentette, hogy eljön velem.

Eljött. A szerelő még egyet beszólt, hogy "mivan, testőr kell?", mire Bandi visszamordult. Egy 110 kilós embert képzeljetek el, 200 centire elosztva. Én a magam 156 centijével a derekáig érek, a 42 kilómról ne is beszéljünk.

Az autó - láss csodát - készen lett. Először 56 ezer forintot mondott. Azután, mondtam, hogy bocsika, számlát kérek. Jaaa, ő jófej volt, netto árat számolt, akkor több lesz. Mondtam, legyen több, de kérek számlát, mert ha valami nem fog stimmelni, garanciás javítást kérek, ennyi pénzért. 63 ezret hagytam ott. Futólag ránéztem a papírra. Ennek a nettoja 43 ezer forint. Még jó, hogy Bandi szólt, hogy ne hagyjam eltántorítani magam, az olcsóbb néha drágább. Ha ő nincs, engem megint átver. Istenem, nőnek lenni milyen nehéz.

Hazajöttem, kivittem a kisoroszlánt, akit most itt megmutatok, mert Ő a napjaim fénypontja. Séta után jöttem rá, hogy ma még csak egy túrósbatyut ettem. Este hét órakor kezdtem befejezni végre ezt a posztot.

Kár, hogy nem csak azok az emberek élnek a közelemben, akiket szeretek, és akik viszontszeretnek.

Piri

Van egy kolléganőm, aki igazából főnököm. A Munkaügyek c. fantasztikus magyar sorozatból hasonlít a Molnár Piroska színésznő által alakított karakterre, ezért a továbbiakban Piri néven fog futni.

Mondhatjuk, hogy Pirivel mi barátnői viszonyban állunk. Teljesen más korosztály vagyunk, más érdeklődési körrel, más háttérrel. Most beiratkozott egy körmöstanfolyamra, tegnap pedig megnézte a moziban a Szürke ötven árnyalatának nem tudom hányadik részét. Ebből is látszik, hogy teljesen más stílussal vagyunk megáldva, de ez a munkahely összekovácsolt minket.

Piri pletykás, de biztosan rosszul esne neki, ha szemtől szemben ezt megmondaná neki valaki. Ha én azt mondom, mi pletykázunk a Pirivel, akkor így nem bántaná, csak vigyorogva bólogatna. Nem tudom, mi a pletyka igazi fogalma, de rendszerint megbízható forrásokból eredő információkról cserélünk eszmét, rosszindulat nélkül. Többször előfordult már, hogy egyikünk a pletykát hallotta, másikunk jelen volt az említett esetnél, és így valahogyan sikerült egységes képet összerakni ennek a cirkusznak a valódi életéről. Ebben az az egyetlen jó dolog, hogy másfél év alatt, könnyen és 98%-os pontossággal megtanultam, hogy kinek, mikor és mit szabad mondani, hogy ne legyen feszkó, vita, vagy bármiféle konfliktus.

Pirivel van egy szokásunk. Mégpedig a kávé és a franciakrémes, ebéd után. Én viszem a sütit, Piri főzi a kávét. És közben letyepetye. 

Természetes reakció, hogy néhány kollégám iszonyú féltékeny erre a kontaktra, emiatt pl. az őszintébbektől megkapom, hogy jól benyaltam magam a Pirinél. Vállalom, mert nekem Piri lassan a második anyám lesz.

Lehet vele beszélni szexről, pasikról, Ladóról, az ő Bandijáról, főzésről, ingfehérítésről és körmökről. Valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt pedig egyáltalán nem félek, hogy kifecsegi a titkaimat.

Egy példa: tavaly októberben elköltöztünk Ladóval. Folyamatosan költözünk valami miatt, most is esedékes lesz egy, de ez más lapra tartozik. Ebből elindult egy pletyka, és valaki rohant Pirihez, hogy "képzeld, a Szabó Adélt kidobta a pasija, tudtad?" Piri pedig önérzetesen kihúzta magát, és keményen rászólt az illetőre, hogy ezt azonnal fejezze be, mert ő biztosan tudná, ha így lenne, de ez csak pletyka, ne híreszteljen rólam semmit senki.

Nekem ez nagyon jól esett. Azóta én úgy vagyok Pirivel, hogy amíg itt dolgozunk, addig biztos pont vagyunk egymásnak, dacára a mindenféle társadalmi konvencióknak.

Most is épp hozzá indultam krémesezni. Azt állítja, hogy amióta a cirkuszhoz jöttem, hízott tíz kilót miattam. Szerintem ez rágalom, mert én egy dekát sem kövéredtem ezalatt.

Orchidea

Meg kell vallanom, én növénymán vagyok. Ez valami gyerekkorból hozott elmebetegség lehet. Sok hülyeséget próbáltak belénk nevelni (főleg vallásilag), de biztosan állíthatom, hogy ez volt az egyetlen dolog, amire igazán fogékony voltam.

Nagy kár, hogy a családunkban nincsen hagyománya annak, hogy az ember azt tanulja és azt dolgozza, amit szeret, különben most botanikus lennék. Tudom, hogy még lehetek, ha akarok, de van egy csomó jellemhibám, ami megakadályoz ebben (Például ez is, hogy már eleve lemondok erről. De most másról szeretnék írni :)).

Szóval az én apám olyat tudott, hogy sokat volt kinn velünk a szabadban. A bátyámat nagyjából semmi nem érdekelte, de velem jól járt, én egy kankalint órákig tudtam bámulni, és hallgatni, hogy ez a kis sárga virág, a Primula, és hogy a kankalinfélék rendjébe tartozik, és van legalább 400 fajtája. És ilyenkor elképzeltem, hogy az Alföld tele van ezzel a négyszáz féle kankalinnal, persze mindegyik más-más színű, és a tehenek is vigyázva lépnek a mezőn, nehogy összetapossák őket.

Azután felnőttem.

A virágok, füvek, fák latin nevei kikoptak, csak párat őriztem meg belőlük az emlékeimben. Kövezzetek meg, felnőttként ezek a beléptető jelszavaim. Hát de milyen szép már, hogy Betula Pendula?

Na, és akkor itt a nagy felnőtt létben (kacckacc) egyetlen olyan növény van(volt), akivel én mindig is távolságtartó voltam. Nagy legendák övezik a tartását, kényes, elegáns, sznob. Nekem, mezítlábas kankalinkedvelőnek egyenesen sznob. Nehéz kitalálni, kiről lehet szó.

És akkor egy unalmas februári napon, éppen egy évvel ezelőtt Ladó hazaállított két ilyen visszataszítóan sznob növénnyel. Mondván, hogy a Kis Sári kidobásra szánta őket, mert nézzem meg, mennyire össze vannak szikkadva.

Valóbban, semmi nem emlékeztetett arra fent említett sznobságra. Nem is hittem el, hogy ez a két foszorodott kóró, ez az a legendás Növény, akit annyira imádnak az emberek, hogy gyűjtik, meg kiállításra viszik. Csak azt láttam, hogy ráncos apró levelekkel, csökött gyökércsonkokkal könyörögnek az élet után. Olyan szívszorítóak voltak így ketten, hogy előtört belőlem az elfojtott botanikus.

Google kereső, orchidea. Amit öt perc alatt meg lehet tudni róluk, azt megtudtam. Kényesek, hisztisek, léggyökerek, 80%-os pára igény, a gyökereivel is fotoszintetizál, nemcsak a leveleivel, ezért nem szabad beásni a gyökereit. 

Fél óra múlva már a virágboltban tanakodtam. Orchidea tőzeget kaptam, tápot is, de hogyan adjak neki 80%-os párát? Vettem két zöld kaspót, átlátszó falúakat, nagyot, alul zártat. Azután otthon ebbe a kaspóba kavicsokat tettem. A növénykék régi (átlátszó, rusnya, műanyag) kaspójába új tőzeget tettem, rátettem óvatosan a kis kórókat, és addig öntöttem a vizet, amíg a kavicsokat ellepte. Azután hetente egyszer spriccelgettem őket, amikor a többieket is itattam.

Egy év telt el. Az egy év alatt, úgy tűnt, megmaradnak, de nem voltak lelkesek. Pedig én hetente elmondtam nekik, hogy azért kíváncsi lennék, milyen színű viráguk volt. Noszogattam őket, de látványosan csak az egyikük mozdult. Leveleket növesztett a szárán. Akkor még azt hittem, ezek majd virágok lesznek, de becsapott, valójában ő szaporodott, és erre csak most jöttem rá.

A másikuk pedig néha növesztett egy levelet, egy nagyobb léggyökeret, de azután mindig semmi.

Januárban peig megtörtént a csoda. Egy új, semmihez sem hasonlító szár kezdett növekedni. Annyira izgatott voltam, hogy naponta nézegettem. Két hét után, apró gubacsok lettek rajta. Ó, ezek virágbimbók!

Újabb két hétig titkolózott, hiába faggattam, hogy mutasd magad, milyen leszel? Ki vagy te?

Arra várt, hogy akkor mutassa meg magát, amikor igazán szomorú vagyok. Egy hete vasárnap este, amikor úgy éreztem, összedőlt a világom, kinyílt életem első orchideája. És bátran állíthatom, hogy meghódította a szívemet. Olyan hálás vagyok neki, hogy az én semmirevaló lenézésemből ilyen csodálatos virág fakadt. Sajnos, azt hiszem, függő lettem.

Most már biztos, hogy a másikat szétültetem, és kiszedem belőle is a titkát.

(A háttérben picit látszik a másik, hogy virág helyett leveleket növesztett ott a magasba)

Napsütötte magyar valóságunk

Ezt most láttam a kedvenc zöldségesem mellett (ami mellesleg vasárnap zárva)

Az tetszik, hogy milyen szépen tudunk hozzá mosolyogni :)

Öreg vagy

Szóval, nálunk van a kis Tutajos. Jól kijövünk, Ladó néha megvádolja, hogy csak miattam jön hozzánk. Mondjuk ki, van némi alapja a dolognak.

Idén 10 éves lesz. A kapcsolatunkat a nyolcadik szülinapján kezdtük. Lufikkal, mécsesekkel, epertortával és együtt-készítésű papírsárkánnyal. Valljuk be, nagy előnyre tettem szert a szüleivel szemben: nem parancsolgatok neki, nem szólok rá (sőt, benne vagyok a mécses feletti lufipukkasztásban). Néhányszor, ha Ladó erőltetni próbálta ezt a mostoha dolgot, kifejezetten kiálltam az igazamért. Van ennek a gyereknek anyja, nincs szüksége másikra. Mi barátok vagyunk, és számíthat rám, mint felnőttre, ha lepottyanna egy fáról, de alapvetően én nem fogom nevelgetni, ha akar, példát vehet abból, ahogyan élek, beszélek, viselkedem másokkal. Azt hiszem, ezzel mégjobban növekedett az amúgyis behozhatatlan előnyöm.

Mivel nincs saját szobája, ezért vagy a kutyussal alszik, vagy velünk, változó. Attól is függ, hol éri az álom, vagy mihez van kedve, illetve, hogy mennyi együtt tölthető időnk van Ladóval. Ha kevesebb, akkor kibulizzuk, hogy a kutyussal aludjon. :)

Tegnap este megnéztük a Cincin lovagot, utána még olvastunk a Gombos Jimből (Michael Ende, szuper, ahogy tőle megszoktuk), és Ladó dőlt ki először. Ő szokott középen feküdni, ő olvas, tehát villany lekapcs, alvás.

Helyett.

A sötétben ficergés, nyekergés, szomjas vagyok, melegem van, széles repertoár, még csak kilenc óra van, jól szórakozom. Igaz, 5.20ra van állítva ébresztőm, mert 6.30ra jelenésem van a munkahelyen, és a kávéidőm szent, még reggel is.

Aztán csend.

Aztán újabb ficergés.

Azután érzem, hogy Ladó alul, rajta a lábam, rajtunk a kölyök. Nem a kölyök lába, hanem a kölyök.

Még egy kis ficergés, mocorgás, és majdnem lenn találom magam a jószág mellett, aki ilyenkor nem a hatalmas kanapéján hentereg, hiszen ki nem hagyná a nagy családi közös szuszogást. Kis Tutajos beficeregte magát közénk, és mivel kiváló szenzorai vannak, a vaksötétben is kiszúrta, hogy még ébren vagyok.

Tenyerébe vette a kezem, az ujjaimat hajlítgatta, háromkezet összekulcsolt, eljátszadozott csendesen. Hanem aztán csak nem bírta ki, megszólalt:

- Laza a bőröd. Biztosan azért, mert öreg vagy. 

Itt estem be az ágy alá. Laza tíz évvel vagyok fiatalabb az anyukájánál, igaz, nála azért tizennyolccal több, de kérem, azért ez még így is szemtelenül fiatal kor. Pláne, hogy sem az anyukáját, apukáját, de még az 50es kollégáimat sem tartom (érzem) öregnek.

Persze, megcsiklandoztam, hát ki hagyja ezt? Viszont, mivel nem engedett a véleményéből, megkérdeztem, hogy akkor a szülei mik, amire azt válaszolta, hogy "hát ők normálisak."

Kérem, én itten szivatva vagyok.

Azután még meghallgattam, hogy futna egy kört a ház körül, de mégsem, mert jön a mumus. Noszogattam pedig, hogy az Ebbel menjen, az biztos elkapja a mumust, ha arról van szó. De a mumus láthatatlan. De a kutya kiszagolja. De, csak éjjel egykor jön a mumus. Akkor miért nem futsz? Á, azért mégis inkább álmos vagyok.

És ezt így fél11ig, amikor rávettem, hogy játsszunk csend királyt. Ő nyert, nekem 5.20kor beszélhetnékem volt a kutyussal.

Áprilisban

Bécsben játszanak ezek a fiúk.

Úgy döntöttünk, elmegyünk a koncerjükre.

Ez azt jelenti, hogy van közös cél.

Pihenőnap

Reggel Ladó ágyba hozta nekem a reggelit. Szoktunk ilyet, attól függően van a kiszolgálás, hogy melyikünk kipihentebb.

Sokkal kreatívabb a tálalásban, nekem ezen a téren bőven van mit tanulnom tőle. Pl. borospohárban szervírozta a chia magot, mivel én a szendvicseimet is rendszeresen meg szoktam szórni vele.

Aztán belémhasított a felismerés, hogy hiába ez a szerelem, nekünk ebben a formában akkor sincs jövőnk együtt. Nade, addig is, mi lenne ha...? Hiszen ha amúgy boldog vagyok vele, akkor mit emésztem magam a következő tíz éven? Addig egy csomószor szakíthatunk igazi okok miatt, vagy meggyógyulhat a bizalma, vagy tudomisén meggondolom magam a gyerekprojektet illetően. (Biztos meggondolom magam, aha, peeersze.)

Olyan kiegyensúlyozottnak éreztem magam, hogy képzeletben összegyűrtem a jövőképemet, és egy laza csuklómozdulattal behajítottam az ágy alá. Had legyek már boldog egy picit. :)

Ebben a szellemben telt a napunk. 

Reggeli után elmentünk a lidlbe. Kaptam tulipáncsokrot. Istenem, milyen szépek! Mondjon bárki bármit, a lidl fantasztikus hely, csak pakolom a cuccokat a kosárba, és amikor már húzom a számat, hogy messze van még a fizu, és a kisautóra is kell egy csomó pénz még, akkor kiderül a pénztárnál, hogy kb feleannyit kell fizetnem mint amire számítottam. 

Aztán még olyan is volt, hogy januárban az előző munkahelyem megkeresett, hogy rosszul számoltak el valamit, és jár nekem még pénz. Nem számítottam sokra, gondoltam, ha megkeresnek, akkor nem lehet akkora hatalmas összeg, és hát kaptam egy smst. Négyszer akkora összeg érkezett a mint amit vártam. Teúristen, mi lehet még itt, amiről nem is tudunk?

Mindenesetre nagyon nagyon örültem, így azért nem lesz annyira húzós a Vénasszony javíttatása.

Később Ladót felhívta a lánya, akivel a válás óta egyetlen szót sem tudott beszélni. És megint egy újabb pozitív bomba. Erről majd később mesélek. 

A lényeg, hogy végül a délutánt egyedül töltöttem, de ez cseppet sem zavart. Kutyussal labdáztam, pedig esett az eső (most komolyan, eső?? ), azután egy kicsit összekapartam a lakást, majd leültem tanulni a legújabb cirkuszi vizsgámra. Ehhez kapunk egy cd-t, ugyhogy praktikus, és muszáj. Végülis ahhoz kell, hogy senki ne sérüljön meg az előadások közben.

A nagy tesztezésben megéheztem. Ugyhogy nassoltam egy kis kekszet, gyömbéres-narancsos teával. 

Épp az utolsó morzsát majszoltam, amikor Ladóék betoppantak. Kisfiús hétvégénk lesz.

De most még az sem zavar, hogy "én megmondtam, hogy nem lehet előre tervezni a hétvégékkel".

Ladó Gyula Lajos - Tutajos

Az első perctől kezdve kérdéses volt, hogy írni akarok-e itt az Emberről. Arról, aki összetöri a szívem, azután összrakja. 

Most akkor szakítottunk, vagy sem?

Nevet kell adnom neki, nekem ezek a klasszikus szavak, hogy pasim, párom, hát szóval nekem ezek nem mennek. Csak annyi bajom van velük, hogy nem fejezik ki azt a kötődést, amit érzek. Nem mutatják meg, hogy reggelente besüt a nap az ágyba, ahol a kávénk fölött megbeszéljük az álmainkat. És ma reggel már pontosan tudtam, hogy mi lesz itt a neve, és hogy valójában azóta tudom, hogy nekem ő Ladó Gyula Lajos, a Tutajos, amióta csak ismerem.

Nem tudom, ki mennyire van képben a Tüskevárral, vagy a Téli berekkel, én kívülről betéve tudom. Ismerem ennek a Tutajosnak az összes kamaszkori rezdülését, jellemhibáját, első szerelmét. 8-11 éves koromig legalább tizenötször olvastam el, és nagyon nagyon sajnáltam, hogy "Sárikám" lett, nem pedig "Adél". Pedig ennyi idősen a gyerekek állítólag nem szerelmesek, de én pedig az voltam. 

Aztán felnőttem.

És kiderült, hogy Ladó Gyula Lajos él, és igazi. És elvette Sárikát, és születtek gyerekeik, és se Sári nem volt boldog, se Ladó, és dolgozni jártak, és kényeztették a gyerekeket, de mivel nem szerették egymást, Sári erre összemelegedett Bütyökkel, pedig Bütyöknek is volt két szép kislánya.

Fekete István lelőne engem, hogy ilyen jövöje lett a regényhőseinek.

És akkor találkoztam Ladó Gyula Lajossal, aki elvesztette mindenét, mert a magyar jogrendben mindegy, hogy kinek a hibájából mondanak ki egy válást, a gyerekeket csak kéthetente láthatja. Vagy nem, mert Sári azért sokszor szeret bekavarni, és igazából úgysem ellenőrzi ezt senki. De ez csak az alaphelyzet, nekem valójában nincs bajom a Sárival, sőt, valahol jó is ez így, mert legalább enyém lehet a Ladó.

Igaz, jól össze volt törve, de jöttem én és Tutajos boldog volt, hogy jöttem. 

Az első randinkon éjszaka eveztünk a folyón, és teljesen elvarázsoltam, hogy nemcsak hajótulajdonos vagyok, de kormányozni is tudok. És hajnali egykor ért véget a randink, és épp kikötöttünk, amikor felkelt a hold. Romantikus álmaim beteljesültek. 

Eltelt két év. Egy pillanat alatt. És most itt egy nagy kérdés.

Mi lesz ezzel a Ladóval?

Menj haza szerda, részeg vagy!

A kezemre csapódó ajtó után elkövettem egy végzetes hibát, ami a mai munkámra nézve megkérdőjelezi a hozzáértésemet.

A főnökeimnek úgy jön le, mintha direkt megszöktetném a nyulat, amit az egyik bűvész kihúz a kalapból.

A közönségnek úgy jön le, mintha véletlenül tévedtem volna ide. Látom, ahogy kételkednek abban, hogy valóbban itt dolgozom, és gyanakodva méregetik az egyenruhám, nem-e loptam el valahonnan?

A kollégáim azt hiszik, hogy egy igazi lúzer vagyok. (Ha pesszimista lennék, igazat adnék nekik, de valójában csak nagyon fáradt vagyok.)

Én pedig úgy érzem magam, mintha meztelenül kellene dolgoznom. 

Most akkor hazamegyek a kutyushoz. (Az erre műszakilag teljesen alkalmatlan Vénasszonnyal. Még ezis.)

Mai előadásunk

Jobb lett volna, ha inkább blogolok egész nap. 

Az ugye látszik, hogy milyen elképesztő közléskényszerem van, de hát na, hosszú ideje nem írtam, és most élvezem.

Szóval a munkámról tudni kell, hogy ez a cirkusz egy szolgáltatás, a közönség tagjainak mindig igazuk van, és nagyon nagy balhé van, ha visszakérik a jegyüket, ne adj isten az ember ferde szemmel néz rájuk és ezt a vendégkönyvben, vagy közössegi oldalakon megosztják.

Azt hinnénk, tök kevesen járnak manapság cirkuszba, és ez igaz is, mert oda valóban kevesen járnak (legalábbis ehhez képest), de a mi cirkuszunkban naponta több száz ember megfordul, és mindegyikkel van legalább tíz másodpercnyi interakcióm.  Ha valakivel tíz másodpercnél többet kell időznöm, az már stresszforrás, és veszélyezteti az illető elégedettségét. Minden nap vannak előadásaink, és nekünk az a dolgunk, hogy a közönség jól szórakozzon. Slussz.

És akkor ma a színfalak mögött felkonferáltam a következő kiváló művészt, amikor rácsapódott a kezemre egy ajtó, és nem kaptam levegőt, annyira kellett volna üvöltenem a fájdalomtól. De csak befejeztem a mondatot, bár gondolom a hangszínem alaposan elsápadt. Kikapcsoltam a mikrofont, és belül némán üvöltöttem és szitkozódtam, és megesküdtem volna rá, hogy a mutatóujjam körme odaveszett. Aztán megnéztem alaposan, és még csak nem is vérzik.

Mennyit kibír egy ilyen gyengének tűnő körömágy.

A pasis dolgot most nincs kedvem feszegetni. Iszom egy kávét, és megvígasztalom a kezem.

Tegnap

A Közönség férfitagjai délelőtt, nőtagjai délután mászkáltak virágokkal. A tárgyak nem vesznek el, csak gazdátcserélnek. Mint az érzések.

Én tepertőt adtam a kutyusnak, had érezze az iránta érzett szerelmem.

Aztán telefonon beszéltünk az Emberrel, és egy ideig adtam a vidámlelket, aztán elsírtam magam, és megkért, hogy tegyük le, beszéljünk később.

És akkor rájöttem, hogy a legjobb barátomat is elvesztettem vele, és csak sírtam, és sajnáltam magam.

Aztán valamilyen véletlen folytán gondolkodni kezdtem, és rájöttem egy csomó dologra. Például, hogy éppen mindketten önzőek vagyunk, és mi lenne, ha nem lennénk azok.

Mennem kell egy fellépésre, de folyt. köv.

Ma

Azt (is) szeretem a vándorcirkuszban, hogy minden nap máshol reggelizem, máshol ebédelek és máshol vacsorázom.

Tegnap kornspitzet reggeliztem diós gomolyasajttal és avokádóval, a tetején majonézzel, hát mmm. :)

Ma a gazdag sajtos-tojásos szendvics után málnás túrókocka volt a desszert, földrajzilag tegnaptól kb. 100 km-re. 

Minden városban megvannak a gasztrohelyeim, ahol szívesen kávézom/sütizem. Viszont, mivel vega vagyok, a főtt ebéd elég necces, ha nem megyek haza, akkor van, hogy teljesen kimarad. A vegaságról most nem szeretnék beszélni, ez olyan földönkívüli dolog, sok összetevővel.

Hiába, hogy ma csak 11re kellett jönnöm dolgozni, sajnos hat előtt ki kellett másznom az ágyból, mert a kisautómnak reggel nyolcra volt időpontja kozmetikusoz, utána pedig 10re előműszakira vittem. Márciusban esedékes neki a vizsga, ezért nem tologathatom tovább, ha baja van, most derüljön ki. Na, és hát akinek van kutyája, és szokott vele kirándulni menni kocsival, az tudja, hogy hiába a mindenféle rongyika a jószág alá, a kutyaszőr az a speciális anyag, ami áthatol a bombabiztos vastag takarókon, plédeken, és meg sem áll az üléshuzatig, amibe aztán jól belekunkorodik, hogy biztosan el ne vesszen. Néhányszor próbálkoztam önálló takarítással, de az idő-energia hatékonysági rátán az autókozmetikus győzött. Mindössze ötezer jóféle császári aranypénzért kívül-belül csillogóvá varázsolták egyetlen óra alatt. Mintha új lenne, szuper beleülni, ilyenkor hónapokig vigyázok rá, megfogadom, hogy a kutyát csak nejlonszatyorban teszem be, stb., de végül persze minden ugyanúgy megy, mint azelőtt.

A próbaműszakira egy szuperkedves kollégámmal mentem, pénteken tölti az ötvenet, velemkorú gyerekei vannak, és imádom. Persze a vénasszony megbukott, a hátsófék és a karosszéria nagyon problémás, de nyilván azért viszem próbaműszakira, hogy tudjam, mit kell rajta megjavíttatni. A hely olyan, hogy ismerik a kollégámat, ezért négyezer forint volt ez a tortúra, de ha hozzájuk viszem vissza, akkor a rendes műszakiba beleszámítják az árát. Még hogy nem kell az ismerettség...

Ezután megkávéztattam a kollégát, aki egész éjszaka a közönséget szórakoztatta, és csak miattam nem ment még haza aludni.

Azután hirtelen 11 óra lett, és tudtam, hogy indulnom kell, hogy utolérjem a 100 km-re lévő málnás túrókockám.

Fura

Az elmúlt egy hétben két (általam titokban olvasott és nagyon kedvelt) blogban is téma, hogy trollok akadnak a blogvilágban. Erre én a sérült lelkemmel nekiállok itt kiönteni a szívem. Normális vagyok-e?

Anno azért zártam be a blogom, mert túl sok ismerősöm olvasta, aztán azért hagytam abba, mert egyszerűen nem tudtam tartani magam ahhoz, hogy az éppen aktuális legény ne olvassa, hogy irkálok, és végül egy ilyen legénykonfliktus teljesen elvette a kedvem az írástól. Mi az, hogy nem mondhatom azt egy negyvenes pasira, hogy vonzó, mert akkor már féltékenységi rendezvény van? Ja, hogy rá miért nem írom? ... "de szivecském megbeszéltük, hogy ez a mi kettőnk dolga, rólad nem írhatok semmilyeneket...." 

Nyilván sarkítok, de a lényeg ez. Ezért dolgozom cirkuszban. Minél kevesebb a valósághű infó, talán annál könnyebb tovább megőrizni az méltóságom inkognitóm. Sajnálom a régi nevem, fura Adélként írni. Tiszta lap.

Legyen tavasz

- mondta az ismeretlen Teakavargató.

Ha van Isten, akkor nála van a kiskanál. Most inkább nem filozofálok.

Próbálom szerkesztgetni Adélosra a blogom. Mivel telefonról pötyögök munka közben, nehéz olyan beállításokat találnom, amit én szeretnék. Aztán hosszas tapogatózás után megleltem, hol kell saját fotót feltenni háttérnek. Szuperöröm, azonnal elkezdtem böngészni a mobilt, hátha akad egy használható vidám fotó. Akad is. Nem is egy. Rengeteg gyönyörű, hangulatos, kutyás ÉS havas!

Imádom a telet (ezt fixáljuk le, jövőre is legyen hó!), kipróbálhattam idén a snowboardot, síelni is sikerült egy picikét, a havat zabáló kuttyról nem is szólva. Viszont! A február nekem mindig is szenvedés volt, elfogyott a nyári barnaság, eltűntek az evezős-bicajozós(-görkorizós ;)) izmok. Szóval köszönöm, de ebből elég.

Tavaszt szeretnék, meleget, virágzó gyümölcsfákat, kiskabátot.

Eközben a cirkuszban az egyik kollégám finoman rámnyomult (lévén ez az idióta valentinnap, amit kapcsolatban sem szeretek, nekem ehhez a rengeteg szivecskéhez -öltsünk-tangát-a-pasinknak- dologhoz soha, semmilyen körülmények között nincs hangulatom, sőt, kövezzetek meg: magyarországon szerintem ez az ünnep majdnem alpári, egyedül a virágok miatt bocsájtom meg neki, hogy létezik), én meg finoman visszautasítottam.

Én ebben nem vagyok jó, irtó nehezen mondok nemet még egy apró (de számomra pl. kellemetlen) szívességre sem, azután pedig verdesem a fejem a falba. De most hiába kedvemre való lenne a legény, nekem még nagyon friss ez a vége-a-kapcsolatomnak téma. Ez még az a fázis, ahol reménykedünk, hogy ezek a célok közelíthetőek egymáshoz. Vagyis csak én reménykedem, az elvesztett felem biztos benne, hogy mit (nem) akar.

Most gyorsan le is írom, hogy ne kelljen többet foglalkozni vele. Képzeljétek, nem akar családot. Mert már neki volt egy, azt elvesztette, csúnya vége volt, csúnyán összetört. Neki ehhez már nincs energiája.

És én értem az agyammal, de a lelkemmel nem, mert mi szuper páros vagyunk (voltunk), és nem érti a szívem, hogy hogyan hasonlíthat ahhoz a kapcsolathoz. Közben meg tanultam is, tudom is, hogy egy ilyen traumát sosem fog tudni feldolgozni az, aki alapvetően családcentrikus és imádja a gyerekeket.

Nekem még sosem volt gyerekem. És nem is akarok azonnal. De azt tudom, hogy ez nem egy olyan dolog, amiről egy nő csak úgy lemond.

Ennyi.

Legyen tavasz.

Visszatérés

Régóta nem blogolok.

Nehéz visszarázódni, de nem is vissza, hanem bele, mert ez most új, új névvel, tiszta lappal.

Még nem találom magam.

Az elveszettségemre két hete döbbentem rá, amikor elvesztettem az összes iratomat, és egy teljes vasárnapra nem léteztem.

Lett új jogsim, új személyim (béna hajjal, szerintem ezt minden nő érti, pedig a régin nagyon szerettem a hajam, az arcom, a tekintetem). Én is új vagyok, csak tudnám, kicsoda? Nem akarok itt depresszálni, mert pont azért kezdtem ennek most neki, hogy vidámodjak, hogy megtaláljam magam.

De most ennek itt depressziósnak kell lennie, mert összetörte a szívem. Pedig köztünk minden rendben, csak a céljaink mások, és ez éppen elég ahhoz, hogy erre én, és arra ő. (Most nagy ő-vel akartam írni, de kijavítottam magam, hát nem összetörte a galád, hát csakazértis kisbetű.)

Lesz itt minden, nyiffnyaff, és rihröhh, de főleg gyógyulás és építkezés.

És soksok tánc, mert olyan bosszantó, ha nem figyelnek oda a citrom magjaira, és közben olyan szépen, dinamikusan kerülgetik egymást a magok.

Vagy csak egy mag? Valaki titokban kiita a másik citrommagom?

A francba.

Kell egy másik. Romantikus citrommag. :)