Felszínes

Minden bajra gyógyír, ha kifestem a körmömet korallpiros-mentazöld színkombinációban.

A lábamon is.

Szülihétvége

Az valami, hogy csütörtökön születtem, és idén is csütörtökre esett a szülinapom? 

Úgy kezdődött, hogy múlt héten sikerült alaposan megfáznom. Zombihörgéssel toltam végig a munkanapokat, lázam is volt, de én nem vagyok az a táppénzes típus, ugyhogy a választott szenvedésben tobzódtam. Szerdára viszont már elmúlt a láz, csak a rettenet mennyiségű takony maradt. 

Gabesz futott be elsőként, szerda este, Metroval. (Azaz vonattal, de értjük.)

Azt hittem, éjfélre ágyban leszünk, de annyi megbeszélnivaló akadt, hogy éjfélkor még csak a tusolás volt tervben. Ugorjunk.

Másnap kitaláltam, hogy kalandparkozni kellene. A hozzám közeli (30 perc kocsival) Holdfényliget kalandparkban szülinaposok ingyen mehetnek. Évente kétszer-háromszor is szoktunk menni a fiúkkal, így addig győzködtem Gabeszt, hogy végül rábólintott. Vittük Metrót és Buksit is, mert ez a kalandpark annyira menő, hogy kutyabarát hely. Amíg a gazdik megszakadnak a drótkötél pályákon, az ebek egy teljesen erdei kennelben hűsölhetnek. Szünetekben pedig határtalanul futkoshatnak, sikerült lemozgatni őket is estére, annyira, hogy vonszolni is alig tudták magukat.

Gabesz egyébként roppant bátorságról és fizikai kitartásról tett tanúbizonyságot. Nagyon büszke vagyok rá!

Csütörtök este befutott Niki, Marakutyával. Némi örömködés után bedőltünk az ágyba.

Péntekre megérkezett Eszti is, Lajkával. Végre együtt lett a falka, négy őrült lány, négy kutyával. 

Hamar összesakkoztuk, hogyan férünk el ennyien a Vénasszonyban. Egy gyors park-reggeli és kávé után pedig elmentünk Kőszegre, járni egy kéktúra szakaszt. Minimális eltévedéssel (szarul festett jelzések) rábukkantunk a Hét(vezér) forrásra. Minden annyira passzolt, az erdő, a madarak, a béke. A legjobb mégis az volt, hogy nem volt térerő.

Amint lett, jól elbaszta a kedvem a kapcsolatom. Próbáltam normál síkon mozogni, kevés sikerrel. Mindig ez van. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy Ladó Esztire féltékeny. Amíg Eszti nem érkezett meg, addig Ladó cuki volt, ahogy ideért, a pasim keresztültrollkodta a hétvégét. Rendszeresen ezt csinálja, nem tudok nem arra gondolni, hogy érzi, hogy Eszti közelebb áll hozzám, mint ő. Mondjuk az ilyen viselkedéssel nem tudom, mire számít. Lapozzunk.

Hazafelé megúsztattuk az ebeket, holott már akkor ki voltak purcanva, amikor leértünk a hegyről. Este pedig felköszöntöttek a lányok.

Szar kedv ide vagy oda, azért rengeteget nevettünk, társasoztunk, fröccsöztünk.

Szombaton próbáltam tenni a kapcsolatomért. Hasztalan. Cserébe elmentünk egy mesebeli tóhoz. Az ebek nagyot pancsoltak, én sírdogáltam, a lányok mellettem voltak. Jól esett, egy picit tartoztam valahová.

Az úszást erdei sétával és mezei labdázással vezettük le, majd egy viharfelhő elől (amiből dörgés-villámláson kívül nem lett semmi) menekülve, hirtelen felindulásból összevásároltunk mindent, hogy majd otthon főzünk.

Hazaérve kávéfőzés közben kiderült, hogy a sütőm nem működik. Azért feltaláltuk magunkat. Isteni kaja sikerült. (Rókagomba meseragu édesburgonya-cékla körettel, kukoricás rizzsel, négyféle sajttal, olivabogyóval. Érezzük, hogy a sajt megbuktatja a vegán lét értelmét.)

Vasárnap már csak társasoztunk, a lányok rápihentek az utazásra, én az egyedüllétre.

Jöjjenek a képek.

Metro&Buksi döbbenten nézik, hogy reggelizünk. Őket itt éheztetik...

Út a semmibe

Ez egy 30 méter magas torony, ahonnan felmászás után másfél kilométeres csúszópálya van, némi akadályokkal fűszerezve. A torony lábánál Gabesz, hogy érezzük az arányokat

Kutypihenő

Hét forrás

Esztifotó a békéről

Szombati játék

Vacsi (avagy az éheők viadala)

Készült még egy csomó kép, és egy rakás érzelmi lenyomat, hogy ki(k)nek vagyok fontos igazán, de ehhez most nincs erőm, hogy leírjam.

Köszönöm lányok, hogy eljöttetek! :)

A hétvége margójára

“A fájdalom elkerülhetetlen. A szenvedés választás dolga.”

Nyári megfázás

Ez én vagyok ma, a munkahelyemen.

Tegnap kivittük Somát a strandra, nagyon akart menni, én viszont annyira fáztam, hogy amíg a törölközők szárazak voltak, azokkal takaróztam.

Ladó megpróbált kérni nekem forraltbort, de persze, a büfés csak nevetett. Jó vicc. Fröccsöt kértem, Ladó aperol spritzet, de cseréltünk, mert a másik itala mindig zöldebb...

A héten még dolgozom egy napot, aztán szabi, jönnek a lányok szülinapozni, kutyázni. Hetek óta ezt várom. 

Rémálom

Álmomban Buksikutyát megölték. Egy bácsival együtt. Tehetetlenül nyomkodtam a telefonomat, hogy kit hívjak, ki tud hamarabb segíteni.

A közeli hozzánktartozó hirtelen halálakor érezzük azt, hogy még biztosan él, még meg lehet menteni. Balesetkor, hogy ez valami rossz vicc. Hogy "más bolondul meg mi meg sosem". Tényleg, hajtogattam, hogy még él, még túlélheti, még semmi sem bizonyos.

Az a szörnyű, hogy ebben az álomban mielőtt megtaláltuk Buksi testét(ami szőr fed!*), Ladóval veszekedtünk, üvöltve, mint a cigányok. Álmomban tudtam, hogy nem szeret. (Amúgy a két kritikus témát kivéve sosem veszekszünk, és akkor sem veszekedés, hanem vita, vagy mélységes sértődés, ezért triplán érthetetlen szörnyű álom.)

Szerencsére keltett az ébresztőm, mert mi mást csinálnék szombat éjjel, mint a dolgozás. Huhh, dejó.

Különben nagyon megfáztam, van némi lázam, torokfájással és orrdugulással. Az a tévképzetem van, hogy pótolhatatlan vagyok a munkahelyemen.

* Utazás közben Somával gyakran barkóbázunk. Az ő unokatestvére 7 éves és minden játéknál az a legelső kérdése, hogy szőőr fedi a tessstéét? irtócuki hangsúllyal, függetlenül attól, hogy élőlény vagy tárgy a gondolat. Emiatt Buksi teste ha szóba kerül, mindig hozzátesszük ezt, ügyelve a hangsúlyra. Mondjuk leírva ez nem olyan vicces, de mindegy. :)

Mellbevágó

Egy kis titok: sokkal több blogot olvasgatok, mint ami oldalt ki van linkelve. 

Szeretek zugolvasó lenni, nagyon szeretem az összes bloggert, titokban drukkolok mindenki életének, és szomorkodom velük, amikor ők szomorkodnak. Az utóbbi időben meg-megszólalok, de van nekem egy komplexusom, ami olyan érzés, mint amikor novellát ír az ember. Hogy jövök én ehhez? Hogy jövök ahhoz, hogy idegeneknek belekotyogjak az életébe? Ezért többnyire tényleg csak akkor mukkanok meg, amikor valamiért már nem bírom tovább a kuksolást. (Ugyanitt: sosem kommentelek név nélkül, szerintem ez egyrészt unfair, másrészt a véleményemet mindig vállalom, hogy az enyém, sokadjára pedig azt vallom, hogy ha az ember nem tud építő jelleggel hozzászólni egy idegenhez, akkor jobb, ha hallgat. Nyilván kivétel az, ha valakit ismerek, és csak azért kommentelek egy szivecskét, hogy tudja, hogy mindig vele vagyok, támogatom. (Zárójel a zárójelben: most majd biztos kapok névtelen kommentelést grrrr.))

Emiatt úgy gondoltam nem fogok írni Kicsiről. Hallgatni fogok, csendben emésztgetem ami történt. Titokban megkönnyezve az ismeretlen lányt, akivel ugyanabban a mokaszinban sétál(t)unk.

De nem bírok hallgatni. Ma olyan dolog történt velem, hogy szívszaggatóan zokogtam, és arra gondoltam, hogy hiába érkeztem válaszúthoz, nem tudok választani. Ki kell írnom.

Ami velem történt, csak annyi, hogy Soma nálunk járt, és az apukája szerint jó ötlet, kicsikori képeket keresgetni róla a google drive-ján. Egy ponton nem bírtam tovább, kivittem a Buksit, aztán pedig csak rázott a zokogás. A gyerek miatt, a lehetőség miatt, Kicsi miatt és azok miatt, akiknek nem lehet még gyereke, mindegy, hogy milyen okok miatt. Ladó későn vette észre, hogy mi történik, hiába ringatott az ölében hosszan, utána azért csak megkaptam, hogy önző vagyok, hogy ilyenen megsértődöm, a fene se gondolta, hogy nekem ez fáj. Ha a fene nem is, neki azért gondolnia kellett volna.

Ami miatt ezt most írom, hogy Kicsi balesete iszonyúan megrázott. Amit életében utoljára leírt, az mégjobban. Mintha én írtam volna ezeket 12 évvel idősebben. Ladóval 12 év van köztünk, és azért nem akar gyereket, mert már van, és már ehhez ő öreg. De szerelmes vagyok. Akkor is, ha nem gondolja, hogy engem megbánt azzal, ha a régi életéből mutogat képeket. És nyilván, ha nem szeretném, akkor se lenne indok, a "semmire sem garancia, hogy mással jobb lesz". Ezt most csak azért írom ide, mert szerintem mindegy, hogy az ember 40 vagy 28 éves, ha szeret valakit, akkor szereti, mindegy, hogy hány bókot kap naponta, vagy lehetne mással is. 

Azért vagyok vele és nem mással, mert szeretem. 

De vajon mennyi véletlen bántás (vagy a saját önzésem?) vezet el oda, hogy az ember _tényleg_ kilép egy ilyen kapcsolatból? 

Nagyon sokáig azt hittem, hogy a szeretet az az erő, ami megold mindent. Depressziót, betegséget, konfliktusokat. Kezdem azt érezni, hogy a szeretet egy illúzió, amit mindenki egyénlieg érez, és nem old meg semmit.

Megint Dömdödömnek lesz igaza.

Jönnek jobb napok.

Jut eszembe

Valamit mondani akarnak nekem ezek a virágok.
Hónapokkal ezelőtt ezt fotóztam:

Egy cigi közben szúrtam ki. Nem dohányzom, de az egy olyan nap, hét, hónap volt. Ha akkor nem gyújtok rá, nem veszem észre a kis lázadót.

Az előző posztban pedig a kihaltak között kékellő hibiszkusz petúnia. Ő mai fotó, azon gondolkodtam, mitől annyira ismerős ez a jelenet. Aztán ugye, a telefonom megmutatta.

Vajon, mit akarnak?

Vá(lo)g(at)ás nélkül

Amerikai hetek (napok?) vannak a lidlben. Jelly beans

Ezek meg annyira cukik, csak tudnám, hova tegyem őket, ahol biztonságban vannak?

Buksiszerelmem

.

Ez meg??

Ilcsi és a burkolók tragédiája

Tegnap voltam kozmetikusnál. Régóta szemezek az Ilcsi termékekkel, van egy munkatársam, aki saját maga készít natúr kozmetikumokat, és vele beszélgetve jutottam odáig, hogy nekem most már marhára kell egy kis törődés, így testi szinten is.

A gugli segítségével találtam egy Ilcsi kozmetikát, ami mindössze húsz percre van tőlem kocsival. Tegnap végre el is jutottam.

Mit mondjak? Fantasztikus volt, nem értem, miért nem mentem már sokkal sokkal hamarabb. Féltem, hogy majd nagyon fájni fog a bőröm, meg, hogy két napig ultrapiros arccal kell majd mászkálnom. Tévedtem.

Olyan volt, mint egy komplett wellness hétvége, két órába sűrítve.

Kérdezte a hölgy, hogy mit szeretnék? Azt feleltem, hogy szép szeretnék lenni. Erre meg azt kérdezte, hogy akkor rá bízom e magam. Rá bíztam.

Becsuktam a szemem. Hagytam, hogy varázsoljon.

Két órával később a tükörből egy kipihent, karikátlanszemű nő nézett rám. Kaptam szempilla és szemöldökfestést (hennával), ami szépen kihangsúlyozza a tekintetem. Extra jól áll a zöld szememhez, ugyhogy most nagyon elégedett vagyok magammal. Olyan természetesen hat, mintha ki lennék sminkelve, de mégse, de mégis, denem, mert mégse. Értitek.

És kaptam szép mentaszínű bőrradírt. És megígértem magamnak, hogy ezt jövő hónapban pms idején is megismétlem.

Az élet amúgy nem kényeztet. Ha épp nem szakítok zakkantságomban, akkor adja máshonnan a taslit, nehogy elkényelmesedjek.

Meséltem, hogy kaptam lakást a munkahelyemtől. Meséltem, hogy kifestettem. Azt nem tudom, meséltem-e, de szeretnék normális járólapot tenni bele, mert sajnos nagyon szocreál. És hiába, nem az enyém, hiába, csak öt évre kaptam, én egy ilyen picsa vagyok, akinek igénye van arra, hogy ha felmos, akkor érezze a tisztaságot. Mert most kvázi olyan, hogy hiába takarítok, egyfolytában az az érzésem, hogy retek van. Még így, festés után is.

Ladó elkezdte lerakni a lapot a konyhámban. Csak ugye szakítottunk. Most ugye kibékültünk, de ettől még az a nagy igazság, hogy egyáltalán nincs ideje és energiája befejezni a folyosót, fürdőt, wc-t. (Mondjuk a rohadt wc még kifestve sincs.)

Na, kisokos Adél, hívott egy burkolót. A burkoló nagyon precíznek tűnt, mondta, hogy csak július második hetétől ér rá, de ő azt mondja, hogy ezt fel kell verni, és le kell betonozni, mert ő ilyen kontár munkához nem adja a nevét. De ne ijedjek meg, max 15 ezerrel lehet több, az egész anyagostul kb 50 ezer forint lesz. Két három nap, semmiség ez a 15 négyzetméter.

Ugye, ha az ember nő milyen nehéz az élete? Természetesen leokéztam a dolgot, én nem értek hozzá, de ha így kell, akkor legyen így!

Tegnap jött ám a kőműves is, a burkoló haverja, hogy megnézze, mit is kell itt tenni. Jójó, pénteken megcsináljuk. De mennyi lesz? Ó, majd kiszámolom, de nem lesz sok, hát ez az egész nem sok! Az anyag szerintem egy 20asból megvan.

Nyeltem egyet, mert ugye ez alapból nem innen indult, de hát, mint említettem volt, én nem értek hozzá.

Ma délben hívott, hogy akkor kiszámolta, és akkor a betonozás, meg, hogy felverik, meg elszállítják a sittet, hát az olyan 80 ezer forint körül lesz. Emeleti lakás, meg hát cipekedni is ugye...

Na azt már nem! A járólapot, fugát, csemperagasztót, kiskutyafülét megvettem, de hogy CSAK a betonozás ennyi, és akkor a burkoló még ide be se tette a lábát. Biztos, hogy nem!! (És különben is! Wakeboardozni szeretnék. Meg egy próbamerülést, rendes búvárfelszereléssel! És ha meghalok úgy, hogy ezeket még ki se próbáltam? .... említettem fent, hogy egy picsa vagyok, hát most tehetünk elé egy hülye jelzőt is.)

Megköszöntem szépen a fáradozásait, de nemet mondtam. Sokkal könnyebben, mint valaha. Hívtam a burkolót. Neki is nemet mondtam. Más lenne a helyzet, ha saját lakásról lenne szó, de könyörgöm, ezt nekem nem téríti vissza senki! Soha!

Aztán sírtam egy órát a kifugázatlan konyhaszekrénytelen üres konyhámban, ami már úgy van egy hónapja.

Aztán Ladó megígérte, hogy pénteken kifugázza a konyhámat, szombaton pedig bepakoljuk a konyhaszekrényemet. De én már csak akkor hiszem el, ha tényleg készen lesz. A lakás többi részére meg majd kitalálok valamit. Vagy valakit. Vagy úgy marad, és veszek egy házat hitelre, hogy aztán jó húsz évre elfelejthessem a wakeboardot és a búvárkodást, de a síelést is.

Amúgy lehiggadva arra jutottam, hogy annyira nyilvánvaló átbaszás ez. 15 nm 80 ezer forint? Ugyanaz, mint amikor a kisautó volt szervizben. Ez a kiscsaj semmihez se ért, nyugodtan át lehet vágni! Bezzeg ha Ladó intézte volna. Csakhogy Ladó úgy van, hogy nincs. Szerencsémre nemcsak hülye picsa vagyok, de legalább kapcsolatfüggő is.

Ja, meg szép!!

Bikinivadászat amorfoknak

Ja, nem is vagyok amorf, hiszen nekem balettáncos alkatom van.

Az van, hogy oké, hogy 156 centi vagyok, és oké, hogy 42 kg, de nem lehetne, hogy még ennél is laposabb has, és egy picit kerekebb fenék? Tudom, tessek célirányosan edzeni. Egyszer fogok is, csak tavasszal költöztünk, nyáron meleg van... Biztos lesz valami ősszel is, majd akkor is írok erről.

Szóval az a szomorlatos helyzet van, hogy tök nagy cicijeim vannak, és teljesen nulla fenekem, és ilyen alakra nincs egységes bikinigyártás. Vagy biztosan van, csak itt vidéken elérhetetlen. Marad a Decathlon, ahol kedvemre válogathatok a méretek között.

De kérem, az S-es bugyik nagyok, és az XS-esekből már csak olyan maradt, ami az én ízlésvilágomban a bűnronda jelzőt kapja. Ja! Majd elfelejtettem! Plusz elvárásom, hogy (mivel kezdő, de igen lelkes) wakeboardos lettem tavaly, kellene nadrág is, ami színben passzol, mert a bugyi egy-egy becsapódáskor vagy tangává változik, vagy pedig vészesen eltávolodik a testemtől. Tehát extrém igényeim vannak, én belátom. Nem is megyek az eladók nyakára a bajommal. Válogatok serényen, telepakolom a kosarat különféle méretekkel és színekkel. De jajj! A nadrágok XS-es méretei is lógnak!!

Egy órája bolyongok a bikini-fal és a próbafülke között, adom lejjebb az igényeimet. Hogy pl nem baj, ha pink, de legalább álljon jól!

Találok egy felsőt, tökéletes szabással, pink szegéllyel, kék mintázattal, de persze a bugyi nagy, a gatya lóg. 

Kezdem feladni, mikor arra gondolok, hogy ideje benézni a gyerekrészlegre, hátha találok színben passzoló alsót.

És lám!

A gatya pinksége pontosan ugyanaz, jézusom UGYANAZ, mint a felsőnek! Bedobok hármat, 12, 14 és 16 évesekre ajánlottakat.

Mielőtt sikoltoznék az örömtől, eszembe jut, hogy bugyi is kell, mert nem akarok rövidgatyában napozni, de a régi bikinim már nagyon nem az igazi. Ugyhogy nem adom fel.

A gyerek részlegen nem lehet külön bugyit venni, de találok megint olyan kupacot, amiből kiviláglik az áhított szín. Az első darab, ami a kezembe akad, 5 éveseknek van, labdába gyúrható, alsó-felső, két részes, nyilvánvalóan csak egyben megvehető. Túrok, mint egy eszelős. Találok 16 és 14 évesre valót. Na ekkor már majdnem sikítok az örömtől.

A próbafülkében az derül ki, hogy nadrágból a 16 évesekre gyártott jó rám, bugyiból ez nagy, abból a 14 éveseké. (Ja, a felsőm C-s.)

Hurrá, mehetünk nyaralni, hurrá, wakeboardozhatok amíg az izmaim engedik! (Tavaly másfél óra után, két napig alig tudtam járni, pedig "csak" egy kis has és karizom kell.)

Nagy árat fizettem. Nem pénzben. A sok próbálgatásban a fülkében maradt a vezetős napszemüvegem, ami fél óra múlva már nem volt ott. Akkor mindegy.

(Hahh, most tudtam meg, a Decathlon honlapjáról, hogy ez a szín nem is pink, hanem korallpiros. Mondjuk, gyanús volt!)

Magyarul írni nagyon nehéz

Nem vagyok nyelvtannáci, sőt, ha nagyon fáradt vagyok képes vagyok alapvető szavakat is helytelenül írni. De! Olyankor nagyon szégyellem magam, mert a lelkem egy kis zuga _szeretne_ nyelvtannáci lenni, és zavar, ha valaki nem tud helyesen írni, és következetesen helytelenül ír le szavakat. (Psszt, van úgy, hogy rákeresek egy szóra a gugliban, de ezt persze nem vallom be soha.)

Na, ezzel a hozzáállással jöttem össze Ladóval, akiek enyhe diszlexiája van. És akkor itt van Soma, aki tíz évesen nem tud magyarul írni. Nem hát, hiszen Ausztriába járt már óvodába is. Ellenben annyira cukin próbálkozik folyamatosan magyarul írni, hogy elképesztő, muszáj írnom róla.

Ma cseteltünk egy kicsit, mert jártam a Decathlonban (bikini ügyben, de az külön kaland) és szereztem neki hazavivős bicajsisakot. Közben írta, hogy most a sísisakját* vette elő, majd arra terelődött a szó, hogy láttam szuper búvármaszkokat, milyen jó lenne nyaraláshoz. Nem tudom, honnan, a semmiből előbukkant ez a mondat:

hat a jar jo a usaszra

Írtam neki, hogy ezt nem teljesen értem, mire annyit segített, hogy a jar elé beszúrt egy n-t.

hat a njar

Értjük?

Hát a nyár jó az úszásra!!

Ez annyira cuki, hogy belehalok! :)) Az már biztos, hogy ha más gyerekével ennyire elfogult vagyok, akkor az enyémmel borzasztó leszek, de hát az ugye kérdéses, hogy lesz e, ugyhogy megengedem magamnak az elfogulságot.

(Kíváncsi leszek Tamko Bonijára, aki szintén őrületesen cuki, hogy ő vajon hogyan fog franciásan magyarul írni? :))

Soma olyanokat szokott még (mert ez ugye nyilvánvaló, hogy az sz-tés az s-t keveri), de hogy hogy meg van-t úgy írja, hogy meg wann, és nem látta, hogy írtam, mert tültön wolt a teloja. 

A hétvégén egy kicsit tisztult neki a helyzet, bár egy darabig győzködött, hogy az "umlautos" ékezeteket mindegy, hogy rövidnek, vagy hosszúnak írjuk. Nagyon sokat segítenek a foglalkoztatós füzetek, amikben keresztrejtvények és szókeresők vannak.

Amúgy, az apukájával úgy csetel, hogy Ladó ír neki, Soma meg "felmondja" a választ, és azt küldi, mert az gyorsabb. De én más programot használok a csetelésre, és velem muszáj írnia. (Ugyanitt meg kell jegyeznem, hogy csak miattam van a hangouts feltelepítve a telefonján <3)

*szísiszak 

Megfogadtam, hogy anyukáról nem írok itt, de ezt muszáj. Onnan tudtuk múlt héten, hogy nem Soma ír a telefonjáról, hogy tökéletesen használt magyar duplabetűt. Hogy pl "család" az Sománál "shalad" vagy "schalad" ami szerintem megint iszonyúan vicces, de közben meg ennyit nem tud róla a saját anyja?? Ez olyan szomorú. Az élet szörnyen igazságtalan.

A család

Amivel csak két baj van: az, ha nincs, és az, ha van.

Szombaton olyan helyzet állt elő, hogy gyerekes hétvége ellenére Ladónak be kellett mennie dolgozni. Az elmúlt két évben egyetlen egyszer fordult elő, hogy kettesben kellett órákat lennem a Kisfiúval. (Az egyszerűbb megszólításért kap egy keresztnevet: Soma.) Akkor éppen ügyvédhez volt időpontja Ladónak és az exnejnek. 

Soma akkor olyan pszichoszomatikus jelenséget produkált, hogy konkrétan azt hittem, be kell vinnem az ügyeletre. Pontosan tudta, hova ment az apukája, azt is tudta, hogy ott lesz az anyukája is, de azt nem tudta, hogy csak a pénzen osztozkodnak. Ahogy Ladó kitette a lábát, Soma kijelentette, hogy egy kicsit lefekszik, mert fáj a hasa. Odafeküdtem mellé, játszottunk a tableten. Kb tíz perc elteltével letette a tabit is, és csak feküdt, nyöszörögve. Főztem neki teát, itattam, mindent kitaláltam, de csak nyöszörgött. Kapott egy negyed fájdalomcsillapítót. Semmi. Már odáig fajultunk, hogy a hasát maszírozgattam, levendulaolajjal kenegettem (szent meggyőződése azóta, hogy a levendulaolaj jó a hasfájásra, pedig csak annyira tehetetlen voltam, hogy már nem tudtam mit kitalálni :)), közben meg azt olvasgattam a neten, hogy milyen tünetei vannak a vakbélnek. Nekem ugye sose volt. Szerencsére pont az ellenkező oldalon fájlalta a hasát. A lényeg, hogy kb négy hosszú óra után rákönyörögtem a wc-re. Ez az opció az első perctől adott volt, de ha nem akarja magától, nem erőszakolhatom ki. Pont a wc-n ücsörgött, amikor hívott az apja, hogy megvan, indul haza. Soma ugyanebben a percben kiabált kifelé, hogy jobban van, már nem is fáj a hasa. Akkor leesett, hogy szegénykém, izgult, mi lesz, megölik e egymást a szülei, mi fog változni, stb. 

Szombaton pedig eljött az ideje, hogy hasonlót végigtoljak, ezúttal két fiúval. A nagyobb az egyszerűség kedvéért legyen Berci. Berciről tudni kell, hogy kamaszodik, és csak akkor jön, ha akar valamit. Most éppen PS nemtudomhányat, szülinapjára.

Ladónak reggel hatkor el kellett mennie, én viszont csak fél kilencre értem haza, ezért eljött a nagymami is. (Most abba ne menjünk bele, hogy emiatt mennyire rápörögtem arra, hogy azt gondoltam, Ladó szerint nem bírok el a két sráccal.) Berci délig aludt, ugyhogy igazából addig nem volt kihívás, mert Somával mi amúgyis össze vagyunk nőve.

Viszont a mama! Brutális volt. Mama minden menyét utálja, eddig volt neki három is, amiből most már csak egy maradt, hiszen két fia elvált. Na, és mama tudja, hogy volt pár hete ez a krízisünk, tudja, hogy amiatt, hogy szeretnék _egyszer_ gyereket, és amikor kibékültünk Ladóval, azt mondta neki, hogy vigyázz a kis angyalkádra. Tehát Ladó úgy tudja, hogy én szeretve vagyok. 

Na, most megtudhattam, hogy nem vagyok. Nagyon kedves volt, játszottunk Somával, főztem neki kávét, beszélgettünk, amíg összedobtam az ebédet, ők kimentek a játszóra. Később pedig minden, de minden mondata oda lyukadt ki, hogy nekem szeretnem KELL az exfeleséget, mert ő Ladó gyerekeinek anyja. Majd, amikor rávilágítottam, hogy végülis az a nő csak 15 évet hazudozott végig, akkor nekemtámadott, hogy én mit tudok erről, és ne mondjam, mert az nem is úgy volt, és ők egy boldog család voltak, szegény exnej, csak véletlenül félrelépett. Párszor. Mikor még annyit megkérdeztem, hogy tud e a legnagyobb gyerek dns tesztjéről, akkor meg majdnem kitépte a hajam. Befejezésül olyan sztorikkal szórakoztatott, amik úgy kezdődtek, hogy "mikor még Somácska az anyukája pocakjában volt...".

Szerintem az éjszakának köszönhetem, hogy végül nyugodt és udvarias hangnemben töltöttük a napot. Nem sírtam, de még a vérnyomásom sem változott, utólag elmesélve sokkal jobban fájt ez az egész.

Végül az lett, hogy a Mama feladta, elment délután, én meg bevágtam a két fiút a kisautóba és kimentünk a strandra. Berci lelépett a barátaihoz, mi meg Somával fogócskáztunk, birkóztunk és csúzdáztunk. Egyszercsak elkezdett szakadni az eső, hét ágra sütött a nap, kaptunk egy teljes ívű duplasziváványt, és úgy csodáltuk Somával, hogy szinte szívenütött, hogy boldog vagyok. Egy másodperccel később megláttam Ladót a medence másik oldalán, munkásruhában, kimerülten.

Még este Somával kivittük a Buksit sétálni, görkoriztam, Soma bicajozott, beszélgettünk. Egyszercsak elkezdett dőlni belőle a panasz, hogy otthon a nővére folyton elveszi a biciklijét, hogy nincs sisak a bicajhoz, hogy az anyja a nevében írt az apukájának, majd kitörölte (true story, Ladó minden nap ír neki, nem is értettük, miért válaszol ilyen furákat, majd a két telefont egymás mellé téve kiderült, hogy nem is Soma válaszolt, sőt, nála meg sincsenek az üzenetek), hogy itt nálunk meg nagy a forgalom, nem tud aludni (de tud, még horkol is, ezt a nagymamától hallotta). És akkor megölelgettem, meg mondtam neki, hogy zárja le a bicajt, hiszen nemrég kapott tőlem egy számos lezárót. Megígértem, higy kap majd tőlem egy sisakot, amit hazavihet, és a telefonját is le tudja kódolni. Bólogatott, hogy már megcsinálta.

Nem értek én semmitsem. A nálunk lévő sisakot nem viheti haza (semmi se kerül vissza, amit elvisz), de a sisak kivételesen nem olyan dolog, ami "nembaj, ha nincs neki otthon. Nem értem, hogy a két hét alatt, miért nem írogathat az apukájával, és nem értem, hogy miért van közelebb hozzám ez a kisfiú, mint bárki más ebben a családban?

Vegánság folytatás

Avagy hogyan tanultam meg újra főzni? (Illetve az emberek reakciói, beilleszkedés egy új munkahelyre, átlagos magyar éttermek hozzáállása a vegánsághoz.)

A főzés újratanulása abból állt, hogy pár hétig azokat a dolgokat főztem, amikhez amúgysem kell hús, tojás. Megy ez gondoltam.

Augusztus volt. Akkor még kertészetben dolgoztam. A nyár ontotta a friss zöldségeket, ráadásul a tökmagolaj őshazájában élek, tehát a salátaönteten nem kellett gondolkodni. Viszont eljött a nap, hogy meguntam a főzelék evést, és elkezdtem vegán blogokat, recepteket böngészni. Pillanatok alatt elvesztem a labirintusban. Mi az a csicseriborsóliszt? Szejtán?? Minden recept tartalmazott legalább egy olyan összetevőt, amiről még sosem hallottam. Tahini. (Úgy hangzik, mintha valakit meg akarnék sérteni, de persze úgy, hogy ne vegye észre. Micsoda hülye név ez!) Még annyira sem voltam tájékozott, mint a mai normális, gasztronómiában kicsit is jártas nők, hogy mi az a kuszkusz, vagy a bulgur. Azelőtt sose kellett.

Lehet bólogatni, vagy kezeket magasba emelni, ha ismerős az érzés.

Az élet úgy hozta, hogy szeptemberben elhagytam a kertészetet, és felvettek dolgozni a cirkuszba. Tele voltam talányokkal a főzést illetően és meggyőződéssel, hogy a vegánság világmegváltó életrecept, talán még a rákra is ellenszer.

Az új munkahelyen hirdetni is kezdtem a tanaimat. Sose voltam az a lenézős típus, de hazudnék, ha azt mondanám, engem nem kapott el az a vegánokra annyira jellemző okoskodós felhang. Nem fogadtak be, folyamatos gúnyolódás tárgya lettem, néha csak a hátam mögött, de sokszor szemtől szemben is. Volt viszont egy olyan kisebbség, aki azért résre nyitotta az ajtaját, és érdeklődött. Megkérdezték, hogy mit tudok a chia magról és hogyan kell használni. (Nyilván semmit se tudtam.) Viszont az új munkával új bérezést is kaptam. Olyan kafetéria rendszerrel, ami megadta a lehetőséget, hogy azt az összeget _csak_és_kizárólag speciális boltokban lehet levásárolni. Pl gyógycipőket is forgalmazó bioboltban. Nem a reklám helye, de nyilván vannak kiskapuk az egészségkártya felhasználásában, én pedig százlábú vagyok, annyi "cipőt" vettem már.

Így esett, hogy (alaposan mellényúlva) rendszeres vevője lettem egy bioboltnak. Havonta kb 20 ezer forintot kapok a kártyámra (mert nem kérek Böskét, és akkor még a készpénz nem volt választható opció a rendszerben. Hirtelen rámszakadt minden, addig teljesen ismereletlen összetevő. Úgy vásároltam, mint egy eszelős. Amaránt? Köszi, jöhet! Sörélesztőpehely? KELL!!! 

Az első karácsonykor már készítettem kölesből vegán majonézt (majonézes krumplihoz) és mézeskalácsot, tojás nélküli írókával. 

Az átállás elsőnek borzasztóan ijesztő. És mission impossible-nek tűnik azzal a rengeteg idegen összetevővel, amíg az ember nem tudja, honnan is lehet beszerezni. És bizony elsőre marha drága is, mert az ember olyan dolgokat is megvesz (kb bármi áron), amire nincs is szüksége.

A véletlen úgy hozta, hogy bekeveredtem egy másik kártya-elfogadó bioboltba, ahol egy igazi üzletemberrel ismerkedtem meg. Annyira vásárlóbarát volt, annyira elképesztően tájékozott, és nyitott, ráadásul mérhetően olcsóbb, hogy szakítottam az első bolttal, és levontam a következtetést. Álljon itt mementóul mindazoknak, akik épp váltani szeretnének: ne sajnáljuk az időt a Kedvenc Boltunk megválasztására. Nagyon sokat jelent, ha az eladó képben van, nyitott, és -bár nem vegán, tehát nem is akar minden szart ránksózni- nincs mindenre egy egy rosszindulatú megjegyzése, vagy fintora. Az első boltomban, annak ellenére, hogy minden hónapban náluk hagytam egy 20 ezrest, az eldó folyton fikázott valamit, drága volt, és a legtöbbször elhangzó mondata a "nemtudom" volt. Épp, hogy azt nem tette hozzá, hogy "és nem is érdekel". Ha ilyet tapasztalunk forduljunk sarkon. Ne áldozzunk rá fél évet, ahogy én tettem.

Ettől a boltváltástól kezdve, minden nagyon könnyen ment. 20 percnél többet akkor töltök el az ebédkészítéssel, ha négyfogásos kaját kell készíteni. A fasírtok a kedvenceim, szinte bámilyen reszelt zöldségből isteni fasírt készül, és ezekhez bőven elmegy főételnek saláta, vagy a különféle ínyencségekkel tunningolt rizs (borsó, kukorica, vagy csak simán apróra vágott petrezselyem). Jöjjenek az emberi kaocsolatok.

A közvetlen környezetem a vállát vonogatta, nagyjából mindenki úgy tett, mintha valami futó hóbortom lenne, ami majd úgyis elmúlik. Viszont, mivel nem múlt el, hozzászoktak, recept ötleteket mondanak, vagy mesélnek "hallottam egy vegán világbajnokról" stbstb, szóval mindenki elfogadta, hogy ez van.

Munkahely: egy hosszú évembe került, mire rájöttem, hol kell engednem az én hozzáállásomon. Utána már nem volt gond. Egyszerűen (ahogy az előző posztban is írtam), vegán lét nemcsak az állatok jogairól és az egészséges táplálkozásról szól, hanem a toleranciáról is. Tisztelet minden kivételnek, de az a harc, amit a Nagy Vegánok tesznek, pontosan ugyanolyan, mint isten nevében ölni, vagy a szüzességért dugni. A cél nemes, az eszkőz visszataszító. Elsősorban el kell fogadni, hogy mindenki azt eszik, amit akar. Amikor ezek a dolgok megértek bennem, a munkahelyem egy csodálatos baráti közösséggé vált. Ugyanúgy beszólogatunk egymásnak, de mindenki betartja a határait, és a végén úgy állunk fel az asztaltól, hogy megint milyen jó volt együtt enni. Volt olyan élményem, hogy egy kolléganőm legyártott vagy tíz szendvicset (a szalámit leszámítva nagyon gusztusos és gazdag szendvicseket), majd nekem készített egy vegán változatot is, ugyanazzal a gondossággal, nem caccogva, teljesen önként. Cserébe befontam a haját. :)) Ennyit a munkahelyről.

Az éttermek viszont katasztrofálisak. Egy átlagos étteremben esély sincs vegánként étkezni. A vegetáriánus menük pedig kimerülnek a rántottgomba/sajt hasábkrumli menüben. Általában össze szoktuk válogatni az étlapot, így néha ilyen rendelés születik, hogy "dödöllét kérek, pörkölt nélkül, hasábburgonyával és egy kis uborkasalátával". Egyszer Siófokon ért egy elképesztően pozitív élmény. Elmondtuk a kb igényeinket, valami vargányás tésztasalátát, mindenképpen hús nélkül, és akkor a szakács annyira belelendült, hogy azóta sem ért olyan gasztro élmény, kaptunk rá három féle csírát, meg ezerféle friss zöldséget. Sajnos, az alapvető hozzáállás az, hogy menjünk a picsába. Amit meg is értek, nem elvárásom, hogy a rántottgombát a kedvemért sárgaborsóliszttel készítsék tojás helyett. Az is igaz, hogy egyre több, kifejezetten vegán étterem nyílik, még vidéken is. Győrben pl. van egy kedvenc helyem, menüt is adnak 1300 forintért. Mondjuk ezzel nem vagyok kisegítve, ha egy bicajtúra közepén rákívánok a főtt ételre, de erre is csak azt tudom mondani, hogy én döntöttem így, és ez nem az éttermek hibája. A pincérek szemforgatása meg lassan inkább szórakoztat, mint bosszant.

Hát "röviden" ennyit tudok elmesélni erről.

Vegaság

Elkezdtem írni egy posztot a válásokról, a gyerekek válás utáni viszontagságairól, családi szennyesről, aztán egyrészt rohadt bonyolult amúgy is, nemhogy virágnyelven, másrészt annyira lehúzta a kedvem, hogy hagytam a francba.

Viszont Milonka posztja hozzásegített, hogy írjak egy vega-posztot. Csupa szubjektív dolog, senkit nem szeretnék meggyőzni semmiről.

Én azt mondom, minden, de minden gyerekkorban kezdődik. Azután pedig teljesen egyéni döntések sorozata vezet az emberek jelenlegi állapotához. Tehát, ha valaki láncdohányos, akkor kétféle dolgot hallani: 

1) Az apja pedig sose szívott egy szálat se! 

2) Már az apja is ilyen volt! 

Mi következik ebből? A nagy semmi. Azaz pont, hogy de. Hogy szerintem teljesen mindegy, hogy valakit milyen viselkedési mintán neveltek fel. A döntés, hogy túl tud e lépni önmagán a gyerekkorán, az mindenkinek megadatik. Ismerek olyat, aki állami gondozásban nőtt fel, és csodálatos anyuka, pedig sose látta, hogyan kell, és olyat is ismerek (sajnos), aki minta családból került ki, mégsem tud mit kezdeni a helyzettel.

Én az a kategória vagyok, aki a gyerekkori élményeit soha nem felejti el, mindenre van gyerekkori történetem, vagy ahhoz kapcsolódó élményem. Viszont, bármennyire megvan a saját haragom az ősök hibái miatt, úgy teljesen külön is tudom kezelni őket, a jó tulajdonságaikkal. Jó, apámat nehezebben. Emiatt olyan, mintha négy szülőm lenne, két teljesen jófej, meg két mostoha. Egyszer majd elviszem a dolgot szakemberhez. De addig is, a vegaság.

Nálunk volt az asztalon hús. Főleg csirke, vagy nagy ritkán pulyka, de marha, bárány szinte alig. Disznó pedig -vallási okok miatt- soha. Azt is biztosan tudom, hogy a nagymamám saját csirkéit ettük, volt egy óriási mélyhűtőjük, ami ha kiürült, akkor holokausztot rendeztek a tyúkudvarban, és ennyi. Ezzel együtt járt, hogy az anyukám sosem vásárolt mirelit húst és heti egyszer vagy kétszer ettünk ilyesmit. Az étkezések soha nem arról szóltak, hogy a kaja finom. Szerintem ez egy tipikus előző rendszerből fennmaradt vidéki család gasztronómiája. Paprikáskrumpli, levesek, főzelékek, aztán eredj játszani.

A 19. szülinapomra a barátaim készítettek nekem szalonnatorát. Bármit megtettem volna az akkori barátaimért, és lelkiismeretfurdalás nélkül jóízűen befalatoztam a torta formában egymásra tűzdelt katonákat. Nem lett semmi bajom. Onnantó kezdve mindenevő lettem.

Emlékszem életem első fasírtjára. Előttem volt a darálthús, anyám telefonon a vonal másik végén arról győzködött, hogy nem kell abba darálthús, én sose szoktam beletenni! Hát így.
Hasonló élmény volt az első húslevesem. Anyámat már nem mertem felhívni, így az internetes receptek alapján próbáltam összeollózni valamit. Szinte mindegyik recept azt állította, hogy a csirkeszárnyakat középen, ahol hajlik, egyszerűen el kell törni. Blogoltam akkoriban, emlékszem a bejegyzésre is, ami arról szólt, hogy belesírtam a húslevesbe, mert arra gondoltam, hogy szegény tyúkok, még repülni se tudnak, és így kell meghalniuk!

Azután évek teltek el a fejem felett, megtanultam bánni a hússal, és főzni is megszerettem, mert olyan barátaim voltak, akikkel élmény volt főzni, enni egyaránt.

Egy nap pedig belépett az életembe Ladó, aki mindent megváltoztatott, pedig nem akarta.

Mikor Ladót megismertem ő már vegetáriánus volt. A családi viszontagságait "vezette le" ezzel. Nagyon ritkán kívántam rá mellette a húsra, akkor is csak vékonyan szeletelt, főtt-füstölt sonkára, csak semmi nagyzolás. Ladó nyughatatlan lélek, folyton tanul, informálódik, és elkezdett youtube-ob vegán videókat nézni, cikkeket olvasni. Engem nem kellett győzködni, éppen eleget láttam arról a tehénről, aki szembemegy a vágóhídon a többi ötezer marhával, mert nem akar meghalni. Faluban nőttem fel, voltak kecskéink, rengeteg jószággal találkoztam, pontos emlékeim vannak arról, mennyire kedves állatok ezek. Főleg, hogy falun el is nevezik őket. (Mondtam én, hogy a gyerekkor meghatározó! :))

Akkor és ott, egy fullasztóan meleg augusztusi délután a laptop előtt gubbasztva megszületett bennem az érzés, hogy én ebben nem veszek részt. Volt egy mondata az egyik külföldi előadónak, ami nagyon megmaradt, pedig én nem toltam túl ezeket a videókat. Azt mondta a fickó, hogy ha te nem tudnál a szemébe nézni, majd elvágni a borjú nyakát, akkor miért fizeted meg a gyilkost? És igaza volt. Ez csak a vegetáriánusság. Most jöjjön a tojás és a tej, meg a vegánságom buktatója, a sajt.

Tejet azok a tehenek termelnek, akiknek borjaik vannak, ugyanúgy, ahogy mi nők sem tejelünk "csakúgy". (Jó, volt egy nehéz időszakom, amikor megfordult a fejemben, hogy az egyik mellemből jöhetne jófajta borocska, a másikból a szóda, de nyilván ez egy rossz vicc, és nem is tartozik ide.) Csontig lerágott téma, hogy azért, hogy a tehenek folyatosan termeljék a tejet, hormonnal kápráztatják őket, illetve (és ez a rosszabb, gyerekesek ne gondoljanak bele) a frissen született borjakat szinte azonnal elveszik az anyjuktól. Egy tehén ilyenkor heteket is képes átbömbölni a gyerekéért. Cserébe egy kis borjúpecsenye kerül az éttermekbe. Mindegy is, a tej (hormonok hozzáadva, és stresszhormonok, amit az anya termel) úgy sorakozik a boltokban, mint a víz. Függetlenül attól, hogy egészséges-e, illetve szüksége van egy felnőtt szervezetnek a tejre. Szóval, tejcsi, kösz nem. Az alpronak vannak isteni vegán "tejtermékeik" horror áron. Én a kávémhoz kukoricatejport teszek, mert az összes többi kipróbált tejpor nekem nem jött be. Ugyanebből főzöm a tejberizst és a tejbegrízt. Ízre semmiben sem különbözik, árban pedig jóval olcsóbban kijövök belőle. Tejszínes kajákhoz pedig rizs vagy zabtejszínt használok (nekem a kókuszosnak édeskés íze van, de lehet, hogy csak az illata miatt), ezek árban megegyeznek a rendes főzőtejszínével, ha az ember nem tescoba megy érte, hanem mondjuk bioboltba. (Bár az is lehet, hogy csak én vagyok ilyen szerencsés a bioboltommal.) A sajt _ahogyatudósokismegmondták_ függőséget okoz, a homloklebenyre hat, stbstb. Szabó Adél vagyok. Sajtdüggő. Két napja tiszta. (Süket duma ez, de komolyan, pizza sajt nélkül??)

A tojással az az egyik baj, hogy a tyúk menstruációja. A másik baj, hogy a magyar konyha mindenbe akar tenni legalább egy tojást, holott, nokedlit is, bundáskenyeret is készítek tojás nélkül, esküszöm, ugyanazzal az ízvilággal, szalmonella kockázat nélkül. A sokadik, nyilván amúgy a vegánoknál alapvetéses indok, hogy a tyúkokat is úgy tartják, ahogy. Sose látnak füvet, gilisztát, és természetesen a csibéknek nem olvasnak estimesét a kotlósok. Azaz ott van a kiskakasok élve ledarálása a baromfiimájkrémbe. Mert a kakas nem tojik tojást.

A vegánság mellékterméke, hogy az ember általában véve jobb kondícióba kerül, kellemesebb a közérzete, stbstb, kinek mi.

A világgal nagyon sok baj van. Azzal is, hogy a piac felismerte a vegánságra való igényt, és minden sokkal, de sokkal drágább, ha az ember erőszakmentesen akar élni. Mert vannak vegán cipők, táskák, de még noteszek is. Azzal sem értek egyet, ahogyan sok oldal úgy beszél a húsevőkről, mintha mindegyiket le kellene tartóztatni. A vegánságnak szerintem pont, hogy a toleranciáról kellene szólnia, az elfogadásról, hogy mindenkinek joga van azt enni, amit akar, úgy élni, ahogyan akar. Az állatoknak is, természetesen.

Nem tudom jól csinálni a vegánságot. A húsevőktől kilógok (kivéve a barátaim, akik simán grillpartiznak velem <3), a szélsőségesek lenéznek. Elkezdődött a tudatosság, az akarat és a kitartás megvan, de annyira sokrétű a dolog, hogy valójában az ember csak az irányt tudja belőni, aztán lesz ami lesz. (És akkor nem beszéltünk semmi egyéb konfliktusról az életben, amivel mindenki küzd: párkapcsolat, munkahely, gyerekek, család, kell ezt egyáltalán sorolni?)

Nem akarom túlragozni a dolgot, de még arról mesélnem kell, hogy milyen változásokat hozott az életembe ez a döntés.
Egy következő posztban, mert ez már így is iszonyú hosszú.

Köszönöm annak, aki idáig elolvasta.

(Kicsit ide-oda kapkodós, mert épp éjszakából végeztem, emiatt elnézést. Folytatása következik.)

Nyugaton a helyzet

...sokat változott.

Persze, lehet mondani, hogy jellemgyemge vagyok, amiért Ladóval végül a folytatás mellett döntöttünk, mondom is magamra, mert az van, hogy szeretem, és ez a szakítás így abszolút nem megy, nem látom értelmét átsírni napokat, amikor ennek a szakításnak a jövő homályos részleteire vonatkoztatva vannak valótlan alapjai. (Jóhülye mondat lett, bocs.)

Szóval a nagy egymásratalálásnak rettenet sok jó szex pillanatnyi lelkibéke az eredménye.

Lett egy teljesnapos randink, amikor nem volt itt a Kistutajos. Ragyogó napsütésben, körbe görkoriztunk egy tavat (4x ami km-ben 20 km, nulla izomláz nem is értem), időnként becsobbanva a tóba, ölelkezve, majd búvászemüvegben alámerülve széphalakat látva, mólón napozva-beszélgetve visszatért közénk az idill. A jólismert, a rég áhított.

A héten hazajár, ugyhogy Buksival nála héderelünk. Tegnapelőtt este arra értem haza, hogy az ágyban összebújva filmeznek. Ladó "akutyanemjöhetbeazágyba" elve alapján arra következtettem, hogy ez a férfi valószínűleg beteg, vagy szerelmes.

Majd kiderül.