2017. július 15., szombat

Mellbevágó

Egy kis titok: sokkal több blogot olvasgatok, mint ami oldalt ki van linkelve. 

Szeretek zugolvasó lenni, nagyon szeretem az összes bloggert, titokban drukkolok mindenki életének, és szomorkodom velük, amikor ők szomorkodnak. Az utóbbi időben meg-megszólalok, de van nekem egy komplexusom, ami olyan érzés, mint amikor novellát ír az ember. Hogy jövök én ehhez? Hogy jövök ahhoz, hogy idegeneknek belekotyogjak az életébe? Ezért többnyire tényleg csak akkor mukkanok meg, amikor valamiért már nem bírom tovább a kuksolást. (Ugyanitt: sosem kommentelek név nélkül, szerintem ez egyrészt unfair, másrészt a véleményemet mindig vállalom, hogy az enyém, sokadjára pedig azt vallom, hogy ha az ember nem tud építő jelleggel hozzászólni egy idegenhez, akkor jobb, ha hallgat. Nyilván kivétel az, ha valakit ismerek, és csak azért kommentelek egy szivecskét, hogy tudja, hogy mindig vele vagyok, támogatom. (Zárójel a zárójelben: most majd biztos kapok névtelen kommentelést grrrr.))

Emiatt úgy gondoltam nem fogok írni Kicsiről. Hallgatni fogok, csendben emésztgetem ami történt. Titokban megkönnyezve az ismeretlen lányt, akivel ugyanabban a mokaszinban sétál(t)unk.

De nem bírok hallgatni. Ma olyan dolog történt velem, hogy szívszaggatóan zokogtam, és arra gondoltam, hogy hiába érkeztem válaszúthoz, nem tudok választani. Ki kell írnom.

Ami velem történt, csak annyi, hogy Soma nálunk járt, és az apukája szerint jó ötlet, kicsikori képeket keresgetni róla a google drive-ján. Egy ponton nem bírtam tovább, kivittem a Buksit, aztán pedig csak rázott a zokogás. A gyerek miatt, a lehetőség miatt, Kicsi miatt és azok miatt, akiknek nem lehet még gyereke, mindegy, hogy milyen okok miatt. Ladó későn vette észre, hogy mi történik, hiába ringatott az ölében hosszan, utána azért csak megkaptam, hogy önző vagyok, hogy ilyenen megsértődöm, a fene se gondolta, hogy nekem ez fáj. Ha a fene nem is, neki azért gondolnia kellett volna.

Ami miatt ezt most írom, hogy Kicsi balesete iszonyúan megrázott. Amit életében utoljára leírt, az mégjobban. Mintha én írtam volna ezeket 12 évvel idősebben. Ladóval 12 év van köztünk, és azért nem akar gyereket, mert már van, és már ehhez ő öreg. De szerelmes vagyok. Akkor is, ha nem gondolja, hogy engem megbánt azzal, ha a régi életéből mutogat képeket. És nyilván, ha nem szeretném, akkor se lenne indok, a "semmire sem garancia, hogy mással jobb lesz". Ezt most csak azért írom ide, mert szerintem mindegy, hogy az ember 40 vagy 28 éves, ha szeret valakit, akkor szereti, mindegy, hogy hány bókot kap naponta, vagy lehetne mással is. 

Azért vagyok vele és nem mással, mert szeretem. 

De vajon mennyi véletlen bántás (vagy a saját önzésem?) vezet el oda, hogy az ember _tényleg_ kilép egy ilyen kapcsolatból? 

Nagyon sokáig azt hittem, hogy a szeretet az az erő, ami megold mindent. Depressziót, betegséget, konfliktusokat. Kezdem azt érezni, hogy a szeretet egy illúzió, amit mindenki egyénlieg érez, és nem old meg semmit.

Megint Dömdödömnek lesz igaza.

Jönnek jobb napok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése