A család

Amivel csak két baj van: az, ha nincs, és az, ha van.

Szombaton olyan helyzet állt elő, hogy gyerekes hétvége ellenére Ladónak be kellett mennie dolgozni. Az elmúlt két évben egyetlen egyszer fordult elő, hogy kettesben kellett órákat lennem a Kisfiúval. (Az egyszerűbb megszólításért kap egy keresztnevet: Soma.) Akkor éppen ügyvédhez volt időpontja Ladónak és az exnejnek. 

Soma akkor olyan pszichoszomatikus jelenséget produkált, hogy konkrétan azt hittem, be kell vinnem az ügyeletre. Pontosan tudta, hova ment az apukája, azt is tudta, hogy ott lesz az anyukája is, de azt nem tudta, hogy csak a pénzen osztozkodnak. Ahogy Ladó kitette a lábát, Soma kijelentette, hogy egy kicsit lefekszik, mert fáj a hasa. Odafeküdtem mellé, játszottunk a tableten. Kb tíz perc elteltével letette a tabit is, és csak feküdt, nyöszörögve. Főztem neki teát, itattam, mindent kitaláltam, de csak nyöszörgött. Kapott egy negyed fájdalomcsillapítót. Semmi. Már odáig fajultunk, hogy a hasát maszírozgattam, levendulaolajjal kenegettem (szent meggyőződése azóta, hogy a levendulaolaj jó a hasfájásra, pedig csak annyira tehetetlen voltam, hogy már nem tudtam mit kitalálni :)), közben meg azt olvasgattam a neten, hogy milyen tünetei vannak a vakbélnek. Nekem ugye sose volt. Szerencsére pont az ellenkező oldalon fájlalta a hasát. A lényeg, hogy kb négy hosszú óra után rákönyörögtem a wc-re. Ez az opció az első perctől adott volt, de ha nem akarja magától, nem erőszakolhatom ki. Pont a wc-n ücsörgött, amikor hívott az apja, hogy megvan, indul haza. Soma ugyanebben a percben kiabált kifelé, hogy jobban van, már nem is fáj a hasa. Akkor leesett, hogy szegénykém, izgult, mi lesz, megölik e egymást a szülei, mi fog változni, stb. 

Szombaton pedig eljött az ideje, hogy hasonlót végigtoljak, ezúttal két fiúval. A nagyobb az egyszerűség kedvéért legyen Berci. Berciről tudni kell, hogy kamaszodik, és csak akkor jön, ha akar valamit. Most éppen PS nemtudomhányat, szülinapjára.

Ladónak reggel hatkor el kellett mennie, én viszont csak fél kilencre értem haza, ezért eljött a nagymami is. (Most abba ne menjünk bele, hogy emiatt mennyire rápörögtem arra, hogy azt gondoltam, Ladó szerint nem bírok el a két sráccal.) Berci délig aludt, ugyhogy igazából addig nem volt kihívás, mert Somával mi amúgyis össze vagyunk nőve.

Viszont a mama! Brutális volt. Mama minden menyét utálja, eddig volt neki három is, amiből most már csak egy maradt, hiszen két fia elvált. Na, és mama tudja, hogy volt pár hete ez a krízisünk, tudja, hogy amiatt, hogy szeretnék _egyszer_ gyereket, és amikor kibékültünk Ladóval, azt mondta neki, hogy vigyázz a kis angyalkádra. Tehát Ladó úgy tudja, hogy én szeretve vagyok. 

Na, most megtudhattam, hogy nem vagyok. Nagyon kedves volt, játszottunk Somával, főztem neki kávét, beszélgettünk, amíg összedobtam az ebédet, ők kimentek a játszóra. Később pedig minden, de minden mondata oda lyukadt ki, hogy nekem szeretnem KELL az exfeleséget, mert ő Ladó gyerekeinek anyja. Majd, amikor rávilágítottam, hogy végülis az a nő csak 15 évet hazudozott végig, akkor nekemtámadott, hogy én mit tudok erről, és ne mondjam, mert az nem is úgy volt, és ők egy boldog család voltak, szegény exnej, csak véletlenül félrelépett. Párszor. Mikor még annyit megkérdeztem, hogy tud e a legnagyobb gyerek dns tesztjéről, akkor meg majdnem kitépte a hajam. Befejezésül olyan sztorikkal szórakoztatott, amik úgy kezdődtek, hogy "mikor még Somácska az anyukája pocakjában volt...".

Szerintem az éjszakának köszönhetem, hogy végül nyugodt és udvarias hangnemben töltöttük a napot. Nem sírtam, de még a vérnyomásom sem változott, utólag elmesélve sokkal jobban fájt ez az egész.

Végül az lett, hogy a Mama feladta, elment délután, én meg bevágtam a két fiút a kisautóba és kimentünk a strandra. Berci lelépett a barátaihoz, mi meg Somával fogócskáztunk, birkóztunk és csúzdáztunk. Egyszercsak elkezdett szakadni az eső, hét ágra sütött a nap, kaptunk egy teljes ívű duplasziváványt, és úgy csodáltuk Somával, hogy szinte szívenütött, hogy boldog vagyok. Egy másodperccel később megláttam Ladót a medence másik oldalán, munkásruhában, kimerülten.

Még este Somával kivittük a Buksit sétálni, görkoriztam, Soma bicajozott, beszélgettünk. Egyszercsak elkezdett dőlni belőle a panasz, hogy otthon a nővére folyton elveszi a biciklijét, hogy nincs sisak a bicajhoz, hogy az anyja a nevében írt az apukájának, majd kitörölte (true story, Ladó minden nap ír neki, nem is értettük, miért válaszol ilyen furákat, majd a két telefont egymás mellé téve kiderült, hogy nem is Soma válaszolt, sőt, nála meg sincsenek az üzenetek), hogy itt nálunk meg nagy a forgalom, nem tud aludni (de tud, még horkol is, ezt a nagymamától hallotta). És akkor megölelgettem, meg mondtam neki, hogy zárja le a bicajt, hiszen nemrég kapott tőlem egy számos lezárót. Megígértem, higy kap majd tőlem egy sisakot, amit hazavihet, és a telefonját is le tudja kódolni. Bólogatott, hogy már megcsinálta.

Nem értek én semmitsem. A nálunk lévő sisakot nem viheti haza (semmi se kerül vissza, amit elvisz), de a sisak kivételesen nem olyan dolog, ami "nembaj, ha nincs neki otthon. Nem értem, hogy a két hét alatt, miért nem írogathat az apukájával, és nem értem, hogy miért van közelebb hozzám ez a kisfiú, mint bárki más ebben a családban?