Az álompasas

Ladó az elmúlt két és fél évben kb ötször húzta ki a gyufát, gyulladásig. És a legutóbbi húzásakor (szülinapom) azt gondoltam, hogy ennyi, vége, ez túl megy minden határon. És ez minden gyufahúzkodásnál így van, ezt érzem, hogy finito, befejeztük, nekem erre nincs szükségem!

Aztán.

Aztán, amikor alaposan kifájtam mindenem, elgyászoltam őt és magamat, akkor elkezdünk beszélgetni, és kiderül, hogy orbitális félreértés történt, és amennyire hibásak vagyunk mindketten, úgy nem hibáztatható egyikünk sem.

Én olyan vagyok, aki ha ideges, felrobban, ha nem mondhatja a magáét, így simán előfordul velem, hogy mérgemben mondok olyat, amit normáis esetben nem mondanék, de mit csináljak, ha egyszer ilyen a személyiségem?

Na és hát a két és fél év alatt sosem kiabálhattam (személyiségemnek megfelelően), mert Ladó folyton azzal érvelt, hogy vele eleget kiabált az exe. Legutóbb viszont, nem érdekelt az érve, nem érdekelt semmi, az sem, ha itt a vég, mert annyira iszonyúan felmérgelt, megbántott és cserbenhagyott, hogy azt csak az tudja, aki jelen volt.

És akkor, miközben hallgatta, hogy sírva kiabálok vele, és üvöltöm, hogy nem érdekel, hogy veled nem lehet kiabálni, nekem kiabálnom kell!!! akkor azt mondta: "igazad van. Azt hittem, a szerelem olyan, hogy nincs kiabálás, de tévedtem, mert minden csak olyan lehet, amilyenek mi vagyunk."

Akkor elnémultam ettől. És azóta is ezen rágódom. Minden csak olyan lehet, amilyenek vagyunk.

És ma az volt, hogy reggel kilenckor ágyba hozta a kávém. Megsétáltattuk a blökit, majd tizenegykor visszaaludtam. Fél kettőkor pedig azzal ébresztett, hogy főzött ebédet, legyek szíves asztalhoz fáradni, mert lassacskán készülődnöm kell dolgozni.

Isteni levest és vad (zab)tejszínes gombapörit készített, céklát is adott hozzá, meg a háttérben a Peer Gynt szólt halkan, és akkor megint nem értettem, hogy néha ez az Isten Lába, hogy tud megzavarodni?

Hát sehogy. Mi ilyenek vagyunk.

Jó azoknak, akik nem bántják egymást sosem. Nem tudom, hogy mi most csiszolódunk, vagy ez már mindig így lesz, vagy esetleg létezik e a regényekben leírt Tökéletesség, amikor szavak nélkül is tudják a párok, mit gondol a másik. Azt gondolom, hogy az emberi érzések olyan illékonyak, törékenyek, hogy minden szeretetben töltött pillanatért hálás vagyok.

A többi meg maga az élet.