2017. szeptember 28., csütörtök

Még mindig

Minden igyekezetem ellenére a mai nap is egy rakás szar, ha rajtam múlna már holnap lenne.

Gyönyörű, kimozdulós idő van, nekem meg a hirtelen melegtől hasogat a fejem, és a fény is fáj a szememnek.

Next please...

2017. szeptember 27., szerda

Javulj meg élet

Reggel nyolckor arra ébredtem, hogy Buksi öklendezve leugrik az ágyról. Én is kipattantam egyből, gyorsan kiterelgettem, ha már hány szegény, akkor az előszobába tegye, mert ott fel lehet mosni.

Hányt. Csontszilánkot.

Sosem adok neki csontot.

Ha már ilyen "korán" felkeltünk, lementünk sétálni. Evett egy kis füvet, a kedve jó volt, ugyhogy úgy ítéltem, rendben leszünk.

A szomszédot megkérdeztem az esetről, teljes természetességgel elmesélte, hogy tegnap a Morzsinak vágott fel baltával disznógerincet, de hát nem gondolta, hogy az én kutyám is megtalálja.

Mert az enyémnek fából van az orra.

Mindegy. (Nem mindegy. Nyilván. De ahogy nem én választottam padlószőnyeget, nem én választottam szomszédot sem. Ez jutott.)

Betelepedtünk az esőszínű* takarómra, és mivel csak estére kellett jönnöm dolgozni, megpróbáltam kihozni a maximumot a napból: hogy nem csinálok semmit.


Ez az a póz, amikor még nem biztos abban, szabad e felfeküdnie az ágyra.

Ez pedig az, amikor jó pár órával később már ki kellene mennie, de még nem szól, mert olyan jó itt feküdni. 

*Csak szeretném én, hogy minden esőnek ilyen színe legyen. Valójában ez nyári hajnal színű.

2017. szeptember 26., kedd

Hogy is van ez?

Vendég: - Mondja kedves, maga hány éves? - majd meg sem várva a válaszom, folytatja - Olyan fiatalnak tűnik, iskolában lenne a helye!

Én: - Magának meg a temetőben! - gondolom nem túl udvariasan.

Komolyan, egyre többet gondolok arra, hogy ismét beiratkozzak egy felsőoktatási intézménybe. De annyira kimerítő a munkám (főleg az időbeosztásom miatt), hogy németezni sincs se időm, se energiám, akkor majd pont egy főiskola férne bele? (Amúgy biztos beleférne, de ja, tényleg, két háztartást vezetek és ingázom 70 km-t a két lakás között. Hát ez mondjuk az én hülyeségem.)

Na meg az a helyzet, hogy elkezdtem egy lakáskasszát félretenni. Tavaszra már (hitellel ugyan, de) akár vehetnék is egy pici házikót. Nem tudom. Az álmaim, meg a valóság sosem passzoltak, de azért nem gondoltam, hogy annyira gáz lenne a valóságom, hogy be kellene szólni nekem random idegeneknek a munkám miatt.

Az meg, hogy mennyire vagyok okos és művelt, megint nem biztos, hogy összefügg a diplomával. Nézzük csak meg a fent említett hölgyet... 

Ugyanakkor a nálam egy évvel idősebb unokatesóm, aki elvégezte a főiskolát most helyezkedett el _szobalányként_ egy Eger környékén levő hotelben. Életében először. Hát ezért tanult szegény annyit? 

Most akkor hol is van a helyem?

Poszt

Van az a poszttraumás stressz. Na nekem ilyen van szerintem. Végetért nyár stressz szindróma.

Több bloggernél is olvasom, hogy hasonlóan vagytok, és ez eléggé elszomorít.

Onnan tudni, hogy szar kedvem van, hogy nem blogolok. Nincs miről. De most azért jelentkezem, hátha javulok kicsit.

Történik egy csomó jó dolog, de olyan vagyok tőlük, mint az a ló, aki kétkedve fogadja a kockacukrot. Láttatok már ilyet? Ha nem, attól még biztosan el tudjátok képzelni.

Listázom ezt a csomó jót, esélyt adva magamnak, hogy feldobódjak:
  • Alakul a lakásom. Végre lett szekrényem, ami ugyan nem egy szépség, de tekintve anyagi helytetemet, egész jó teljesítmény. A szekrénynek köszönhetően rendszereztem a dolgaim, sokmindent felküldtem a padlásra és amiket nem, azokat is szépen rendszerezve elsüllyesztettem. Vettem ledes borosüvegeket, cicás lábtörlőt.
  • Az eddig zanzásított cuccok helyére szereztem három ládát, amire a növényeim kerültek. Nagyon szépen mutatnak a nappali sarkában, de nem vagyok elégedett, mert valójában a falra szeretném felfúratni, hogy a sarokba mehessen a hangtechnika. Említettem korábban, hogy Ladó testvérétől kaptam egy cds-bakelitlemezjátszós óriáskütyüt, na ezt szeretném majd ott üzembehelyezni.
  • Elkezdődött egy zenei projekt. Meséltem a főnökömről, akinek van egy rockbandája. Na és velük elkezdtünk zenélni, két (és fél) gitáros srác van, a dobosuk még nem ért rá eddig, én pedig énekelek. Nagyon izgalmas hobbinak ígérkezik, jó a hangulat, stb. Az első szám amit kinéztünk, az a Morcheeba - Enjoy the ride. A fiúk is imádják, kihívás is van benne. Kezdetnek van pár Bródy szám is, aztán ennyi. Nincsenek nagyratörő terveim, nem vagyok egy színpadra termett alak.
  • Ladó újabban iszonyúan figyelmes velem. Nem tudom meghatározni, hogy hol kezdődött ez nála, de ilyenek vannak, hogy vett nekem egy papucsot a lakásába, ami pihepuha rózsaszín. El is neveztem Vattacukornak. Aztán vacsorát főz, gyertyát gyújt, reggelit hoz az ágyba. A hétvégék veszekedésmentesen, kiegyensúlyozottan telnek. Szeretem a békét.
  • Kicseréltem a Vénasszony kipufogóját, volt olajcserén, és belülről is kipucoltam. Sokat használom, Ladóhoz mindig kocsival megyünk le, mert szinte mindig pakolni kell valamit, ami vonattal nem lenne kényelmes.
  • Buksi is újra felfedezte Ladót, komolyan, nekem mostanában nem is örül annyira, mint Ladónak. Hosszú perceket tölt a táncolós csóválós üdvözléssel ÉS bújik. Nekem sosem bújik, mindig csak olyan "na jó, simogathatsz" pofát vág. Hát nem ezt érdemlem, de azért örülök, hogy szeretik egymást.
Hát ennyi. A kedvem nem lett jobb. Miért nem jó nekem most semmi?

Munkaundorom is van, már szeptember eleje óta, pedig én imádom a munkahelyem (meg a fizetésem), de komolyan, mi az, hogy emberek közé menni? Mi az, hogy reggel is sötét meg este is? Mi az, hogy ennyire hideg van? És mit akar ez a böszme korea? 

Nyaff.

2017. szeptember 13., szerda

Mit eszel?

Beszélgetés egy új kollégával, aki még csak most tudta meg, hogy nem eszem húst.

K: - És akkor te miket szoktál enni? Például mit eszel, ha ma hazamész?
Én: - Hát, amit találok otthon. Tegnap vettem egy sütőtököt, meg Mariettától kaptam egy padlizsánt. Csinálok sütőtökkrémlevest, teszek bele tökmagolajat, meg pirított tökmagot.
K: - Jó, azt én is szeretem. És mit csinálsz a padlizsánnal? Én max tepsiben sütöm meg, de abba is kell egy kis sonka, vagy valami. Vagy padlizsánkrém, de azt a gyerek nem eszi meg.
Én: - Szerintem főzök ki egy adag penne tésztát, a padlizsánt meg hagyma alapon odateszem egy kis paprikával, paradicsommal.
K: - És nem teszel bele kolbászt?
Én: - Nem.
K: - De hát akkor annak semmi íze nincs.
Én: - Akkor majd megeszem úgy nyersen.
K: - Ez komoly?
Én: - ... -


2017. szeptember 11., hétfő

Zuhanás

Ausztria olyan, hogy vannak sípályái, amiket nyáron is bérbeadnak, csak nem síelésre, hanem egyfajta roller, mountain car száguldásra. Előbbi kettő, utóbbi háromkerekű jószág. A legurult járműveket az átalakított sífelvonóval küldik vissza a hegy tetejére.

Ugyhogy vasárnap ki is találtuk, hogy ez egy szuper program lesz, kiskutya is jöhet, felfelé sétálunk, lefelé gurulunk.

A mindössze 1270 méter magas dombocska dúskál a zöld legelőkben, a felfelé vezető ösvény mellett két oldalt békésen legelő tehenek, birkák és kecskék színesítik a tájat. Buksi pórázon sétál velünk. Mikor megvettük a jegyeket, azt mondták, nyugodtan engedhetjük lefelé a kutyust, úgyis fut majd mellettünk.

Felérve a hegy tetejére találtunk egy óriáshintát, ami célbaugrós, nagy lelkesen fel is ültem rá. Képzeljétek, van egy kis műszer, ami színskálán mutatja, hogy mennyire hajtjuk a hintát, és egy csengő csilingel az optimális kilengésben, mutatva, hogy akkor kell ugrani, amikor halljuk a hangot.

Az ugrás tökéletesen volt időzítve, csak a kurva anyját annak az idiótának* valaki okosan kitalálta, hogy a hinta ülését csúszásgátlósra készíti, mert fő a biztonság. Tehát ugrottam, de a hinta viltte a fenekemet magával, kirántva alólam a testem, ugyhogy kb három méter magasból zuhantam alá, küzdve a gravitációval, menthetetlenül. Becsapódáskor pedig éreztem minden szervemet leszakadni. Külön külön.

Ezek után még beültem abba a háromkerekű száguldó ménkűbe. Nem is lett volna gond szál sem, ha két éves porontyokat ölben szüttyögtető szülők nem állnak minden kanyar után, sunyin megbújva, hogy jól beléjük lehessen ütközni, vagy az ütközést elkerülve belezuhanni a szakadékba. Mindig van választási lehetőség.

A második nyaktörés után lassabb tempóra váltottam, lehetőséget adva ezzel Buksinak arra, hogy felfedezze a körülöttünk legelgető birkanyájat. Ezzel se lett volna semmi gond, ha nincs egy helyen ledőlve a kerítés, de gondolom más is hasonló stílusban jött le a hegyről, mint mi.

Miután a vigyorogva csóváló kifulladt ebet összeszedtem, jó fej akartam lenni, és meg akartam szerelni a ledőlt kerítést, legalább olyan tesséklássék módra, földbe szurkálva a kidőlt oszlopokat. 

Ja, ki gondolná a kaland hevében, hogy ezekben az oszlopokat összekötő kis barátságos szálakban rohangál a dzsúdó, elektromos áram formájában?

Úgy ültem a fentebb fenéknek nevezett seggemre, ahogyan a tankönyvekben le van írva a "villanypásztor" című fejezetnél.

Sírva kászálódtam fel, a kutya pórázára támaszkodva (tudjuk, az is milyen stabil), de ekkor jött csak az igazi veszedelem egy osztrák öregember képében, aki a botját a feje fölé emelve sátáni nyelven üvöltött velem, gondolom a kutyámat akarta megnyúvasztani élve vagy halva.

Azonmód nagy hirtelen vissza is üvöltöttem neki, magyarul, ahogy kell, sírva, levegő után kapkodva az áramütéstől.

Hát gondolom eddig is meg volt a véleménye a magyarokról, biztos nem szépítettem a nemzetközi megítélésünkön. Persze később Ladóval megbeszélték a dolgokat, békésen váltak el, de nekem még egy órával később is csak az segített, ha át lettem ölelve.

Most pedig regenerálódom.

* Anyám szerint, csak az ostoba emberek káromkodnak. Igaza is van. Néha kifejezetten ostobának érzem magam. (Ld. fent)

2017. szeptember 7., csütörtök

Güssing II.

A hétvégén voltunk Güssingben. Egyszer már jártam ott Lucával, de akkor nem tudtunk bemenni a várba, csak a kertet jártuk körbe, meg sétáltunk és beszélgettünk.

Most három gyerekkel, Ladóval és a kutyussal voltunk, és a vár is látogatható volt, ahová beengedték a Buksit is, azzal a feltétellel, ha jólnevelten nem randalírozik. Nos, csak egy kirohanása volt, amikor meglátott egy mű-lovat. Eleinte csak szagolgatta távolságtartón, de amikor hozzá akartam érni, akkor nagyon kiborult, és ugatott. Gondolom félt, hogy megharap...

Harmadik gyereknek Blanka (Ladó unokahuga) volt nálunk, aki inkább egy kis felnőtt, a maga 14 évével L. fiaihoz képest.

A várról csak annyit, hogy a Batthyány család örökös tulajdona. A család ma élő tagjai (86 fő) évente kétszer találkozik a várban, gyereknapkor és halottak napján.

Volt egy fal, ahová szellemileg fogyatékos családtagok arcainak festményét tették fel. Nyilván egymás között házasodtak, hogy a vagyon ne menjen kárba. Nekem nagyon ijesztő volt ezt látni. Gondolom normális jelenség, de ezeket alapvetően nem szokták reklámozni.

Nekem végül maga a vár nagyon tetszett, de a Batthyány családdal nem barátkoztam túlzottan össze, ugyhogy teszek fel néhány képet inkább, amiket javarészt Blanka fotózott.














2017. szeptember 4., hétfő

Üres

Én szeretem az őszt, vártam is, de ma reggel csontighatolt a hideg. Nem csoda, az alpokban 1600 méteren már van hó, nálunk érezni lehet a hó illatát...

Közben nem történik semmi. Ma úgy keltem fel, hogy legszívesebben felmondanék a munkahelyemen. Pedig jól fizet szeretem.