Zuhanás

Ausztria olyan, hogy vannak sípályái, amiket nyáron is bérbeadnak, csak nem síelésre, hanem egyfajta roller, mountain car száguldásra. Előbbi kettő, utóbbi háromkerekű jószág. A legurult járműveket az átalakított sífelvonóval küldik vissza a hegy tetejére.

Ugyhogy vasárnap ki is találtuk, hogy ez egy szuper program lesz, kiskutya is jöhet, felfelé sétálunk, lefelé gurulunk.

A mindössze 1270 méter magas dombocska dúskál a zöld legelőkben, a felfelé vezető ösvény mellett két oldalt békésen legelő tehenek, birkák és kecskék színesítik a tájat. Buksi pórázon sétál velünk. Mikor megvettük a jegyeket, azt mondták, nyugodtan engedhetjük lefelé a kutyust, úgyis fut majd mellettünk.

Felérve a hegy tetejére találtunk egy óriáshintát, ami célbaugrós, nagy lelkesen fel is ültem rá. Képzeljétek, van egy kis műszer, ami színskálán mutatja, hogy mennyire hajtjuk a hintát, és egy csengő csilingel az optimális kilengésben, mutatva, hogy akkor kell ugrani, amikor halljuk a hangot.

Az ugrás tökéletesen volt időzítve, csak a kurva anyját annak az idiótának* valaki okosan kitalálta, hogy a hinta ülését csúszásgátlósra készíti, mert fő a biztonság. Tehát ugrottam, de a hinta viltte a fenekemet magával, kirántva alólam a testem, ugyhogy kb három méter magasból zuhantam alá, küzdve a gravitációval, menthetetlenül. Becsapódáskor pedig éreztem minden szervemet leszakadni. Külön külön.

Ezek után még beültem abba a háromkerekű száguldó ménkűbe. Nem is lett volna gond szál sem, ha két éves porontyokat ölben szüttyögtető szülők nem állnak minden kanyar után, sunyin megbújva, hogy jól beléjük lehessen ütközni, vagy az ütközést elkerülve belezuhanni a szakadékba. Mindig van választási lehetőség.

A második nyaktörés után lassabb tempóra váltottam, lehetőséget adva ezzel Buksinak arra, hogy felfedezze a körülöttünk legelgető birkanyájat. Ezzel se lett volna semmi gond, ha nincs egy helyen ledőlve a kerítés, de gondolom más is hasonló stílusban jött le a hegyről, mint mi.

Miután a vigyorogva csóváló kifulladt ebet összeszedtem, jó fej akartam lenni, és meg akartam szerelni a ledőlt kerítést, legalább olyan tesséklássék módra, földbe szurkálva a kidőlt oszlopokat. 

Ja, ki gondolná a kaland hevében, hogy ezekben az oszlopokat összekötő kis barátságos szálakban rohangál a dzsúdó, elektromos áram formájában?

Úgy ültem a fentebb fenéknek nevezett seggemre, ahogyan a tankönyvekben le van írva a "villanypásztor" című fejezetnél.

Sírva kászálódtam fel, a kutya pórázára támaszkodva (tudjuk, az is milyen stabil), de ekkor jött csak az igazi veszedelem egy osztrák öregember képében, aki a botját a feje fölé emelve sátáni nyelven üvöltött velem, gondolom a kutyámat akarta megnyúvasztani élve vagy halva.

Azonmód nagy hirtelen vissza is üvöltöttem neki, magyarul, ahogy kell, sírva, levegő után kapkodva az áramütéstől.

Hát gondolom eddig is meg volt a véleménye a magyarokról, biztos nem szépítettem a nemzetközi megítélésünkön. Persze később Ladóval megbeszélték a dolgokat, békésen váltak el, de nekem még egy órával később is csak az segített, ha át lettem ölelve.

Most pedig regenerálódom.

* Anyám szerint, csak az ostoba emberek káromkodnak. Igaza is van. Néha kifejezetten ostobának érzem magam. (Ld. fent)