Volt az a dolog hétfőn a kulcsokkal, amit akkor nem igazán akartam leírni, mert borzasztóan szarul voltam miattuk, de mára lassan kiheverem, sőt, megkockáztatom, hogy még mosolyogni is tudok rajta.
Az történt, hogy Ladó bezárt a lakásába, miközben a kulcsom tőlem ismeretlen helyen tartózkodott. Én hibáztam, óriásit, mert trehány vagyok, és szétszórt.
A lakása olyan, hogy van egy főbejárat, amiből két lakás nyílik. Mindkettőt ő bérli az önkormányzattól, hogy megválogathassa a szomszédait, akik jelen pillanatban a kollégái. Ezt a lakást akkoriban vette ki, amikor volt az a dolog a bevándorlókkal. Erre jött plusszban, hogy még együtt laktunk, és a gyerekei azt állították, hogy miattam nem jönnek, ezért Ladó azt tervezte, hogy mindkét lakást berendezi, és akkor a gyerekek majd abba jönnek, amiben én nem vagyok, nehogymár ez legyen az indok. Persze, kifogás mindig akad, a két nagyobb azóta se tolta oda az arcát. Vissza a kulcsos dologhoz. Tehát van egy közös főbejárat, közös előszobával, ahol vannak a cipők, kutyaetetés, és vannak a lakásajtók. Nekem csak a garázshoz és a főbejárathoz van kulcsom, mert a lakásajtó kulcsát egy vízszerelő kapta kölcsön, aki börtönbe került. Azóta a garázson keresztül közlekedem. Nekem ez így oké volt, egyikünk sem forszírozta a dolgot. És persze a lakás ajtaját nem is zártuk soha.
De újabban a szomszéd fiúk elszemtelenedtek, elkezdtek átjárni ezért-azért, kölcsönvenni borospoharat, miegyebet. Ladó elunta, nem akar veszekedést, egyszerűen elkezdte zárni az ajtót. Előtte este meg is beszéltük, hogy bezárja a lakást. Így is tett. Garázson át távozott, tehát nem láthatta, hogy a kulcsom az előszobában hever. Nem a zárban ugyan, hanem a bakancsom mellett a földön.
Lakás zárva, garázs zárva. Én indulnék a mikulásos gyerekműsor próbájára sarkamban egy pisilni vágyó ebbel.
Ezerszer átkutattam mindent, és mindezerszer arra jutottam, hogy a kulcs bizony az előszobába van kizáva. Ladó telefonon biztatott, hogy tuti nincs ott, keressem még. Sajnos ő már az osztrák-olasz határ mellett van, csütörtökön jön vissza.
Némi idegösszeomlás, tehetetlen sírás után arra gondoltam, hogy esetleg átsétálhatnék a legközelebbi (hét km-re) lévő vasútállomásra, de ez egy pihepuha rózsaszín szőrmés papucsban, esőben, póráz nélküli kutyával eléggé bizarr ötletnek tűnt, így elvetettem.
Végül kimásztam az ablakon, és betörtem az ajtó üvegét. Nem okoztam nagy kárt, mert azt az üveget mindenképpen ki kellett volna cserélni, hiszen meg volt repedve. Felszedtem a kulcsot, a bakancsom és a pórázt, letöröltem a könnyeim, és elvonultam a színről.
Ladó nem haragszik, még bocsánatot is kért, hogy nem nézte meg a kulcsot. Pedig nem az ő hibája volt.
Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy nincsenek barátaim, hogy ilyen helyzetben nincs senki, aki eljönne értem kocsival, hogy megmentsen, vagy hívjon egy lakatost, aki kinyitja a zárat. Azért tudom, hogy így is sokan kedvelnek, jóban vagyok a körülöttem élőkkel, de ez valahogy más, mint amire vágyom.
Este mentem dolgozni, és az öltözőszekrényem kulcsát nem találtam, pedig s.o.s. kellett volna, mert be volt zárva a szép mosott vasalt egyenruhám, és megint estem volna bele a kétségbe, amikor eszembe jutott, hogy nemrég adtam le belőle másolatot. Azóta agyalok a kulcskérdésen, hogy milyen szisztémával védjem ki ezeket a szerencsétlenségeket.
Tegnap aztán visszatértem a felszínre úszkálni. Vettem új télikabátot, ami ugyan szürke, de annál jobban állnak hozzá a színes sálak, sapkák és kesztyűk. Végre betáraztam pulcsikból is. Egy türkíz polár, egy sütőtöksárga kapucnis és egy feketefehér-ferdecipzáras típusra tettem szert. Szép harisnyákat nem találtam, de vettem pár cicanacit a szoknyáimhoz és egy bakancsot is, ami nem ormótlan és nem halt meg érte senki (sajnos fekete, de így legalább munkába is hordhatom, szoknyával). Ó, és találtam egy merevítő és szivacsmentes melltartót is, fekete csipkés szegéllyel, extra kényelmes, nem szúr, nem nyom, és mintha rám öntötték volna. Annyira tetszett, hogy vettem volna belőle kettőt is, de ez volt az utolsó darab.
Könnyű engem boldoggá tenni.
Az történt, hogy Ladó bezárt a lakásába, miközben a kulcsom tőlem ismeretlen helyen tartózkodott. Én hibáztam, óriásit, mert trehány vagyok, és szétszórt.
A lakása olyan, hogy van egy főbejárat, amiből két lakás nyílik. Mindkettőt ő bérli az önkormányzattól, hogy megválogathassa a szomszédait, akik jelen pillanatban a kollégái. Ezt a lakást akkoriban vette ki, amikor volt az a dolog a bevándorlókkal. Erre jött plusszban, hogy még együtt laktunk, és a gyerekei azt állították, hogy miattam nem jönnek, ezért Ladó azt tervezte, hogy mindkét lakást berendezi, és akkor a gyerekek majd abba jönnek, amiben én nem vagyok, nehogymár ez legyen az indok. Persze, kifogás mindig akad, a két nagyobb azóta se tolta oda az arcát. Vissza a kulcsos dologhoz. Tehát van egy közös főbejárat, közös előszobával, ahol vannak a cipők, kutyaetetés, és vannak a lakásajtók. Nekem csak a garázshoz és a főbejárathoz van kulcsom, mert a lakásajtó kulcsát egy vízszerelő kapta kölcsön, aki börtönbe került. Azóta a garázson keresztül közlekedem. Nekem ez így oké volt, egyikünk sem forszírozta a dolgot. És persze a lakás ajtaját nem is zártuk soha.
De újabban a szomszéd fiúk elszemtelenedtek, elkezdtek átjárni ezért-azért, kölcsönvenni borospoharat, miegyebet. Ladó elunta, nem akar veszekedést, egyszerűen elkezdte zárni az ajtót. Előtte este meg is beszéltük, hogy bezárja a lakást. Így is tett. Garázson át távozott, tehát nem láthatta, hogy a kulcsom az előszobában hever. Nem a zárban ugyan, hanem a bakancsom mellett a földön.
Lakás zárva, garázs zárva. Én indulnék a mikulásos gyerekműsor próbájára sarkamban egy pisilni vágyó ebbel.
Ezerszer átkutattam mindent, és mindezerszer arra jutottam, hogy a kulcs bizony az előszobába van kizáva. Ladó telefonon biztatott, hogy tuti nincs ott, keressem még. Sajnos ő már az osztrák-olasz határ mellett van, csütörtökön jön vissza.
Némi idegösszeomlás, tehetetlen sírás után arra gondoltam, hogy esetleg átsétálhatnék a legközelebbi (hét km-re) lévő vasútállomásra, de ez egy pihepuha rózsaszín szőrmés papucsban, esőben, póráz nélküli kutyával eléggé bizarr ötletnek tűnt, így elvetettem.
Végül kimásztam az ablakon, és betörtem az ajtó üvegét. Nem okoztam nagy kárt, mert azt az üveget mindenképpen ki kellett volna cserélni, hiszen meg volt repedve. Felszedtem a kulcsot, a bakancsom és a pórázt, letöröltem a könnyeim, és elvonultam a színről.
Ladó nem haragszik, még bocsánatot is kért, hogy nem nézte meg a kulcsot. Pedig nem az ő hibája volt.
Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy nincsenek barátaim, hogy ilyen helyzetben nincs senki, aki eljönne értem kocsival, hogy megmentsen, vagy hívjon egy lakatost, aki kinyitja a zárat. Azért tudom, hogy így is sokan kedvelnek, jóban vagyok a körülöttem élőkkel, de ez valahogy más, mint amire vágyom.
Este mentem dolgozni, és az öltözőszekrényem kulcsát nem találtam, pedig s.o.s. kellett volna, mert be volt zárva a szép mosott vasalt egyenruhám, és megint estem volna bele a kétségbe, amikor eszembe jutott, hogy nemrég adtam le belőle másolatot. Azóta agyalok a kulcskérdésen, hogy milyen szisztémával védjem ki ezeket a szerencsétlenségeket.
Tegnap aztán visszatértem a felszínre úszkálni. Vettem új télikabátot, ami ugyan szürke, de annál jobban állnak hozzá a színes sálak, sapkák és kesztyűk. Végre betáraztam pulcsikból is. Egy türkíz polár, egy sütőtöksárga kapucnis és egy feketefehér-ferdecipzáras típusra tettem szert. Szép harisnyákat nem találtam, de vettem pár cicanacit a szoknyáimhoz és egy bakancsot is, ami nem ormótlan és nem halt meg érte senki (sajnos fekete, de így legalább munkába is hordhatom, szoknyával). Ó, és találtam egy merevítő és szivacsmentes melltartót is, fekete csipkés szegéllyel, extra kényelmes, nem szúr, nem nyom, és mintha rám öntötték volna. Annyira tetszett, hogy vettem volna belőle kettőt is, de ez volt az utolsó darab.
Könnyű engem boldoggá tenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése