Karácsony és én

Rohadt korán van még karácsonyról posztolgatni, de már elég időben ahhoz, hogy a történettel, amit mesélni fogok, ne rontsam el senki kedvét (illetve, kiheverje az olvasottakat az ünnepekig).

A nehéz gyerekkoromról szeretnék írni, napok óta eszemben van az eset, forgattam, gyúrtam, végül arra jutottam, legjobb lesz leírni. Előre szólok, nem tragédia, csak olyasmi, ami az évnek ebben a szakaszában mindig eszembe jut.

Hat (és fél) éves voltam. Nem sokat jártam oviba, mert a nagyszüleim két utcára laktak tőlünk, és akkoriban annyira természetes volt faluhelyen, hogy amíg a szülők dolgoznak, a nagyszülők gyerekvigyáznak, hogy nem is volt kötelező az ovi, csak nagycsoporttól. Mondjuk, ma nem tudom, hogy van a rendszer, de mintha nem lehetne ilyen egyszerűen megúszni az ovit. A lényeg, hogy nagycsoportba járogattam, de azt is csak hébe-hóba, ha volt kedvem (volt), ráadásul tízre mentem, mert nem ehettem disznóhúst, így (hogy ne kelljen tízóraizni) nem reggel kezdtem, hanem délelőtt. Ebédre meg már haza is szaladtam - ugyanezen okokból -, délután meg vagy vissza mentem, vagy nem, aludni otthon is lehet. Amúgy csak a közösségbe való beilleszkedés miatt jártam, mert írni is, olvasni is tudtam, de azért kellett a pedagógiai vélemény, hogy iskolaérett vagyok. Ez a dolog végül majdnem a kilóimon múlott: 19 voltam, és 20 kg alatt nem javasoltak senkit iskolába. Aztán úgy voltak vele, hogy a nyár alatt majdcsak összeszedem magam. Na, ennyit az előzményekről.

Így jött el a december, a gyerekek nekiálltak várni a Mikulást, rajzolták a pirosruhás embert, én pedig itt totálisan elvesztem. Ki az a Mikulás? Tisztán emlékszem, hogy kérdezgettem a többieket, óvónőket is, hogy ki az, de értelmes választ egyetlen egyszer sem kaptam. Az óvónők nem mertek hazudni nekem, tudván, hogy a szüleim vallásosan nevelnek, a gyerekek meg abszolút nem voltak képben, hogy létezik e, vagy sem, és, hogy ki is ő pontosan. Én emlékszem, hogy gyerekkorban sokkal lassabb az idő, hogy tél és tél között olyan sok idő telt el, hogy a havat szinte teljesen elfelejtettem, így lehet, hogy a többi gyerek is azért volt annyira bizonytalan, mert elfelejtették, hogy egy évvel azelőtt mit is meséltek pontosan nekik a Mikulásról. Plusz ugye, mint minden "hazugság", vagy mese többszöri mesélésre azért itt-ott átalakul. A lényeg, hogy életem első Mikulása úgy telt el fölöttem, hogy nem tudtam, mese e, vagy valóság, de ordenáré kamuszagot éreztem, mert a beöltözött bácsi az akkori iskola igazgatóbácsija volt, akit eléggé felismertem a hangjáról (két házra lakott a nagyszüleimtől).

Igen ám, de ezután jött a java. A Jézuska a karácsonnyal. És itt elszabadítottam a poklot, mert ha valakit, Jézust durván ismertem. Olyannyira, hogy a mai napig tudok szó szerint idézni a Bibliából, és ha hallok idézetet, meg tudom mondani, ki írta, milyen kontextusban.  Ugyhogy, behozva a Mikulásos lemaradásom, tartottam egy kiselőadást Jézusról az ovis csoporttársaimnak, különös figyelmet fordítva a keresztrefeszítésre, töviskoronával és ostorozással. Hiába magyaráztam azután a feltámadásról, azt már nem vették be, így januárig nem kellett oviba mennem.

Viszont ami rámragadt, az rajtam is maradt. Nem volt sosem karácsonyfánk, de ezt-azt ellestem azért, így életem első karácsonyán nagyapámék füstölőjében fenyőgallyat díszítettem alufóliagolyókkal, és egy nagyanyámtól kapott csirkelábbal Boldog Karácsonyt kívántam a Mitvisznek, aki nagyapám kutyája volt. Cserébe az állat képennyalt, és én sosem fogom elfelejteni, hogy életem első karácsonyi ajándéka egy kutyacsók volt.

A többi eseménytelen karácsonyra nem emlékszem, talán még arra, hogy elsőben a tanár mindenkit végigkérdezett, hogy ki mit kapott karácsonyra, és én hazudtam, mert szégyelltem azt mondani, hogy semmit. És hiphopp felnőttem.

Már nem kell hazudnom, úgy ünneplem, ahogy akarom, és én akarom, és várom is, és szeretem, és valahol nagyon értékelem, hogy ilyen gyerekkorom volt, mert én még mindig tudok örülni ennek a karácsonyi felhajtásnak, pedig látom egy csomó emberen, hogy undorodnak az egésztől, és a francba kívánják az ünnepeket.

Azt hiszem, őket is megértem, de ha lehet választani (márpedig lehet), akkor én inkább szeretem, mint nem.