Vacskamati

"- Bent élt a városban, igen szerette mindenki... csakhogy...

- Csakhogy?

- Kicsit szeleburdi.

- Az igazán nem nagy baj - mondtam.

Mikkamakka elgondolkodott.

- Nem nagy. Bizonyos körülmények között nem nagy - mondta kis hallgatás után. - Na várj, elmondok egy esetet. Volt ennek a Vacskamatinak egy nagyon jó barátja, egy kisfiú. Megbeszélték, hogy délután elmennek moziba. A kisfiú nagyon boldog volt, a megbeszélt találkozóra pontosan megérkezett, még két fagylaltot is vett, egyet magának, egyet Vacskamatinak. Múlt az idő, a kisfiú álldogált a sarkon, a saját fagylaltját elnyalogatta, a másik kezében meg szorongatta Vacskamatiét. De Vacskamati csak nem jött. A fagylalt már olvadozni kezdett, csöpögött az aszfaltra. De Vacskamati csak nem jött. Elolvadt a fagylalt, már csak a lucskos tölcsért szorongatta a kisfiú, de Vacskamati csak nem jött. Mert mi történt? Elindult ugyan Vacskamati a találkozóra, de útközben találkozott egy másik barátjával, aki éppen a Vidám Parkba igyekezett. "Jaj de jó - kiáltotta Vacskamati -, megyek veled!" A kisfiút azon nyomban el is felejtette. Bementek a Vidám Parkba, hullámvasutaztak, gokartoztak, virslit ettek, táncikáltak, s egyszer csak az óriáskerék tetején Vacskamatinak eszébe jut a kisfiú. "Jaj!" - kiáltja, és már ugrik is ki, majd a lábát töri, és fut a megbeszélt helyre. A másik barátja meg nem tudja, mit gondoljon, ő is kiugrik az óriáskerékből, de akkorra Vacskamati már eltűnt a tömegben. Nagyon elszomorodott a másik barátja. Igen nehéz lett a szíve. Vacskamati meg fut a sarokra, de a kisfiú már nincs ott, csak egy szétmázolódott fagylaltpacni az aszfalton. Igen elkeseredett Vacskamati, hogy ő most ekkora bánatot okozott a kisfiúnak is meg a másik barátjának is. Hazament, sírdogált, rídogált. Aztán másnap kezdődött minden elölről. Nem múlt el nap, hogy bánatot ne okozott volna valakinek a szeleburdiságával. De legfőképpen magának, mert minden este keservesen megbánta, amit aznap rosszul csinált, és sírdogált odahaza."

(Lázár Ervin)

Nagyon nehéz az, amikor az ember magáraismer egy mesében, és rádöbben, hogy voltaképpen lehet színezni a dolgot "kicsit szeleburdinak", de az igazság ettől nem lesz szebb. Én nem vagyok jó barát.

Hét évvel ezelőtt egy dunántúli városba költöztem, teljesen egyedül, barátok és ismerősök nélkül. 22 évesen újrakezdtem az életem - akkor már sokadjára. Egy gyárban kezdtem el dolgozni, munkásszállón laktam, és minden viszontagság ellenére örültem neki, hogy van munkám.

A mai napig ha arra járok elővesz az a gyomorszorító érzés, amit akkor éreztem, amikor először volt szabadnapom, és a sarki sparon túl még semmit sem láttam a városból. Egyedül voltam, mint az ujjam. Próbáltam csapódni egyik társaságtól a másikhoz, kevés sikerrel. A legnagyobb bajom az volt, hogy leírhatattlanul a nemmegértett kategóriában tobzódtam. A velem hasonló korúak közül azzal lógtam ki a legjobban, hogy tudtam, mit jelent a szó "könyv", sőt ismertem az érzést, amit úgy hívnak, hogy "az olvasás szeretete".

Talán már egy hónapja is dolgoztam ebben a robotban, intellektuális elszigeteltségben, amikor egy éjszakás hajnalon odaszegődtem egy vékony, csendes, szemüveges lány mellé. Álltunk sorba a fémdetektoros kapunál, mint az állatok a vágóhídon, amikor a lány, könyékkel megbökött, a fejével pedig egy hatalmas testű behemót ember felé bólintott, majd ezt mondta: Húsrágó hídverő....

A döbbenettől reagálni sem tudtam, hogy ez a lány ugyanazt látja, gondolja, amit én, hogy tudja, ismeri, amit én. Az átok szertefoszlott, beszélgetni kezdtünk.

Kurt Vonnegut, Boris Vian, Lázár Ervin és ki tudná még felsorolni, kik jöttek elő, kit ismertem meg általa. Beiratkoztunk a városi könyvtába. Én elhoztam a saját biciklimet, ő vett egyet, hogy azzal fedezzük fel a vidéket. A szállóról hamar elköltöztettettek bennünket, engem egy vizslás-teraszos házhoz, őt valami szörnyű helyre, bolond lakótársakkal. Főztünk együtt és boroztunk sokat, kibeszéltük az embereket, és nyavalyogtunk a sorsunkon.

Aztán bezárt a gyár. Én erre, ő arra, néhány évig nem beszéltünk semmit.

Három éve előkerült, ahogy az első időkben is, ő keresett, én válaszoltam. 

Aztán tavaly a születésnapomra kaptam tőle ajándékot, foxposton keresztül. Idén pedig a balesetem másnapján is kaptam egy smst, hogy csomagom érkezett, feladó nem volt.

Ahogy kibontottam a dobozt, az első ami a kezembe akadt az a Zamárdi Hírmondó volt, onnan pedig rögtön tudtam, hogy ezt csakis Tejbedara küldhette.

Könnyekig hatódtam, mert valójában soha nem sejtettem, hogy ennyire fontos vagyok neki, hogy hét éve nem láttuk egymást, és mégis gondolt rám, és szeretettel válogatott-készített ajándékot küldött nekem.

Akkor írtunk pár sort, megkért, hogy ha tudok, szerezzek neki ausztriából egy krémet, megígértem, hogy megteszem, de ahogy a blogban is eltűnök időnként, úgy tűntem el az ígéretemmel együtt. Mintha nem lenne fontos, csak a saját dolgom, mintha csak az létezne, hogy az autót intézzem, vagy leánybúcsút szervezzek, dolgozni járjak, háztartást vezessek. Énénén.

Tejbedara pedig a minap írt, hogy köszöni szépen, de már beszerezte a krémet. 

Nem vádolt, nem vágott semmit a fejemhez. Csak ennyit.

Én pedig azóta nem találom a helyem, nem tudom, hogyan tegyem jóvá, hogy önző vagyok, hogy elhanyagoltam. Nem tudom, hogyan legyek jó barát. Vagy csak barát, akinek még válaszolnak az üzenetére.