2017. november 14., kedd

És még valami

Ha soha többé nem írnék, az azt jelenti, hogy meghaltam csokoládémérgezésben.

Brrr...

Karácsony és én

Rohadt korán van még karácsonyról posztolgatni, de már elég időben ahhoz, hogy a történettel, amit mesélni fogok, ne rontsam el senki kedvét (illetve, kiheverje az olvasottakat az ünnepekig).

A nehéz gyerekkoromról szeretnék írni, napok óta eszemben van az eset, forgattam, gyúrtam, végül arra jutottam, legjobb lesz leírni. Előre szólok, nem tragédia, csak olyasmi, ami az évnek ebben a szakaszában mindig eszembe jut.

Hat (és fél) éves voltam. Nem sokat jártam oviba, mert a nagyszüleim két utcára laktak tőlünk, és akkoriban annyira természetes volt faluhelyen, hogy amíg a szülők dolgoznak, a nagyszülők gyerekvigyáznak, hogy nem is volt kötelező az ovi, csak nagycsoporttól. Mondjuk, ma nem tudom, hogy van a rendszer, de mintha nem lehetne ilyen egyszerűen megúszni az ovit. A lényeg, hogy nagycsoportba járogattam, de azt is csak hébe-hóba, ha volt kedvem (volt), ráadásul tízre mentem, mert nem ehettem disznóhúst, így (hogy ne kelljen tízóraizni) nem reggel kezdtem, hanem délelőtt. Ebédre meg már haza is szaladtam - ugyanezen okokból -, délután meg vagy vissza mentem, vagy nem, aludni otthon is lehet. Amúgy csak a közösségbe való beilleszkedés miatt jártam, mert írni is, olvasni is tudtam, de azért kellett a pedagógiai vélemény, hogy iskolaérett vagyok. Ez a dolog végül majdnem a kilóimon múlott: 19 voltam, és 20 kg alatt nem javasoltak senkit iskolába. Aztán úgy voltak vele, hogy a nyár alatt majdcsak összeszedem magam. Na, ennyit az előzményekről.

Így jött el a december, a gyerekek nekiálltak várni a Mikulást, rajzolták a pirosruhás embert, én pedig itt totálisan elvesztem. Ki az a Mikulás? Tisztán emlékszem, hogy kérdezgettem a többieket, óvónőket is, hogy ki az, de értelmes választ egyetlen egyszer sem kaptam. Az óvónők nem mertek hazudni nekem, tudván, hogy a szüleim vallásosan nevelnek, a gyerekek meg abszolút nem voltak képben, hogy létezik e, vagy sem, és, hogy ki is ő pontosan. Én emlékszem, hogy gyerekkorban sokkal lassabb az idő, hogy tél és tél között olyan sok idő telt el, hogy a havat szinte teljesen elfelejtettem, így lehet, hogy a többi gyerek is azért volt annyira bizonytalan, mert elfelejtették, hogy egy évvel azelőtt mit is meséltek pontosan nekik a Mikulásról. Plusz ugye, mint minden "hazugság", vagy mese többszöri mesélésre azért itt-ott átalakul. A lényeg, hogy életem első Mikulása úgy telt el fölöttem, hogy nem tudtam, mese e, vagy valóság, de ordenáré kamuszagot éreztem, mert a beöltözött bácsi az akkori iskola igazgatóbácsija volt, akit eléggé felismertem a hangjáról (két házra lakott a nagyszüleimtől).

Igen ám, de ezután jött a java. A Jézuska a karácsonnyal. És itt elszabadítottam a poklot, mert ha valakit, Jézust durván ismertem. Olyannyira, hogy a mai napig tudok szó szerint idézni a Bibliából, és ha hallok idézetet, meg tudom mondani, ki írta, milyen kontextusban.  Ugyhogy, behozva a Mikulásos lemaradásom, tartottam egy kiselőadást Jézusról az ovis csoporttársaimnak, különös figyelmet fordítva a keresztrefeszítésre, töviskoronával és ostorozással. Hiába magyaráztam azután a feltámadásról, azt már nem vették be, így januárig nem kellett oviba mennem.

Viszont ami rámragadt, az rajtam is maradt. Nem volt sosem karácsonyfánk, de ezt-azt ellestem azért, így életem első karácsonyán nagyapámék füstölőjében fenyőgallyat díszítettem alufóliagolyókkal, és egy nagyanyámtól kapott csirkelábbal Boldog Karácsonyt kívántam a Mitvisznek, aki nagyapám kutyája volt. Cserébe az állat képennyalt, és én sosem fogom elfelejteni, hogy életem első karácsonyi ajándéka egy kutyacsók volt.

A többi eseménytelen karácsonyra nem emlékszem, talán még arra, hogy elsőben a tanár mindenkit végigkérdezett, hogy ki mit kapott karácsonyra, és én hazudtam, mert szégyelltem azt mondani, hogy semmit. És hiphopp felnőttem.

Már nem kell hazudnom, úgy ünneplem, ahogy akarom, és én akarom, és várom is, és szeretem, és valahol nagyon értékelem, hogy ilyen gyerekkorom volt, mert én még mindig tudok örülni ennek a karácsonyi felhajtásnak, pedig látom egy csomó emberen, hogy undorodnak az egésztől, és a francba kívánják az ünnepeket.

Azt hiszem, őket is megértem, de ha lehet választani (márpedig lehet), akkor én inkább szeretem, mint nem.

2017. november 13., hétfő

Humorérzék

Nem tudom, milyen ember találja viccesnek utánozni azt, amikor hajnali öt órakor, álmosan, fázva, esőben, magamat ölelve bekóválygok a munkahelyemre, de kb hat ember került fel emiatt a halállistámra.

Magyarázza meg nekem valaki, hogy mi vicces van abban, ha az ember fáradt és fázik? És főleg miért KELL ezt mindenáron, minden hasonló hajnalon leutánozni?

Ma utálom az embereket. Nyulakat és őzeket szeretnék látni a közönség helyén.

2017. november 11., szombat

Így hagytam ki egy pilótát

Ma hajnalban egy vendég véletlenül az én előadásomra ült be, de tudtam neki intézni egy jegyet ingyen az eredetire, ami érdekelte. Páratlan segítségnyújtásomat mindenképpen meg akarta hálálni, akár egy repüléssel is. Megköszöntem illendően, és mondtam neki, hogy itt a földön egészen megszoktam már.

Tíz perccel később meggondoltam magam. Visszamentem beszélgetni hozzá, mint kiderült reggel Bécsben landolt, most megy Győrbe oktatni, ő pilóta. Nem volt merszem megváltoztatni a döntésem a hálájával kapcsolatban.

Így jár az, aki ennyire megszokja itt a földön...

2017. november 9., csütörtök

Kutyacipő

Kicsit túlzásnak érzem, de az van, hogy ebben a szar időben akkor is naponta kell felmosnom, ha Buksi lábát megmosom és megtörlöm alaposan. Ugyanis a szomszédom lelkesen leviszi amíg én dolgozom, labdázik is vele, nekem is és a kutyának is megkönnyítve a helyzetünket, de az a rengeteg sár a lakásban, tarthatatlan. Márpedig a szomszédasszonyom nem fogja alaposan megmosni és megtörölni a Buksi lábait. Nekem is nehezen megy, folyamatosan tiltakozik miatta.

Persze, pont most nincs készleten a zooplus-nál kutyacipő. Pedig egy próbát mindenképpen megérne...

Sokadrangú, hogy a kutyámból valószínűleg birodalmi lépegető lenne...

2017. november 8., szerda

A kulcs és még néhány pulcsi

Volt az a dolog hétfőn a kulcsokkal, amit akkor nem igazán akartam leírni, mert borzasztóan szarul voltam miattuk, de mára lassan kiheverem, sőt, megkockáztatom, hogy még mosolyogni is tudok rajta.

Az történt, hogy Ladó bezárt a lakásába, miközben a kulcsom tőlem ismeretlen helyen tartózkodott. Én hibáztam, óriásit, mert trehány vagyok, és szétszórt.

A lakása olyan, hogy van egy főbejárat, amiből két lakás nyílik. Mindkettőt ő bérli az önkormányzattól, hogy megválogathassa a szomszédait, akik jelen pillanatban a kollégái. Ezt a lakást akkoriban vette ki, amikor volt az a dolog a bevándorlókkal. Erre jött plusszban, hogy még együtt laktunk, és a gyerekei azt állították, hogy miattam nem jönnek, ezért Ladó azt tervezte, hogy mindkét lakást berendezi, és akkor a gyerekek majd abba jönnek, amiben én nem vagyok, nehogymár ez legyen az indok. Persze, kifogás mindig akad, a két nagyobb azóta se tolta oda az arcát. Vissza a kulcsos dologhoz. Tehát van egy közös főbejárat, közös előszobával, ahol vannak a cipők, kutyaetetés, és vannak a lakásajtók. Nekem csak a garázshoz és a főbejárathoz van kulcsom, mert a lakásajtó kulcsát egy vízszerelő kapta kölcsön, aki börtönbe került. Azóta a garázson keresztül közlekedem. Nekem ez így oké volt, egyikünk sem forszírozta a dolgot. És persze a lakás ajtaját nem is zártuk soha.

De újabban a szomszéd fiúk elszemtelenedtek, elkezdtek átjárni ezért-azért, kölcsönvenni borospoharat, miegyebet. Ladó elunta, nem akar veszekedést, egyszerűen elkezdte zárni az ajtót. Előtte este meg is beszéltük, hogy bezárja a lakást. Így is tett. Garázson át távozott, tehát nem láthatta, hogy a kulcsom az előszobában hever. Nem a zárban ugyan, hanem a bakancsom mellett a földön.

Lakás zárva, garázs zárva. Én indulnék a mikulásos gyerekműsor próbájára sarkamban egy pisilni vágyó ebbel.

Ezerszer átkutattam mindent, és mindezerszer arra jutottam, hogy a kulcs bizony az előszobába van kizáva. Ladó telefonon biztatott, hogy tuti nincs ott, keressem még. Sajnos ő már az osztrák-olasz határ mellett van, csütörtökön jön vissza.

Némi idegösszeomlás, tehetetlen sírás után arra gondoltam, hogy esetleg átsétálhatnék a legközelebbi (hét km-re) lévő vasútállomásra, de ez egy pihepuha rózsaszín szőrmés papucsban, esőben, póráz nélküli kutyával eléggé bizarr ötletnek tűnt, így elvetettem.

Végül kimásztam az ablakon, és betörtem az ajtó üvegét. Nem okoztam nagy kárt, mert azt az üveget mindenképpen ki kellett volna cserélni, hiszen meg volt repedve. Felszedtem a kulcsot, a bakancsom és a pórázt, letöröltem a könnyeim, és elvonultam a színről.

Ladó nem haragszik, még bocsánatot is kért, hogy nem nézte meg a kulcsot. Pedig nem az ő hibája volt.

Ennek kapcsán jutott eszembe, hogy nincsenek barátaim, hogy ilyen helyzetben nincs senki, aki eljönne értem kocsival, hogy megmentsen, vagy hívjon egy lakatost, aki kinyitja a zárat. Azért tudom, hogy így is sokan kedvelnek, jóban vagyok a körülöttem élőkkel, de ez valahogy más, mint amire vágyom.

Este mentem dolgozni, és az öltözőszekrényem kulcsát nem találtam, pedig s.o.s. kellett volna, mert be volt zárva a szép mosott vasalt egyenruhám, és megint estem volna bele a kétségbe, amikor eszembe jutott, hogy nemrég adtam le belőle másolatot. Azóta agyalok a kulcskérdésen, hogy milyen szisztémával védjem ki ezeket a szerencsétlenségeket.



Tegnap aztán visszatértem a felszínre úszkálni. Vettem új télikabátot, ami ugyan szürke, de annál jobban állnak hozzá a színes sálak, sapkák és kesztyűk. Végre betáraztam pulcsikból is. Egy türkíz polár, egy sütőtöksárga kapucnis és egy feketefehér-ferdecipzáras típusra tettem szert. Szép harisnyákat nem találtam, de vettem pár cicanacit a szoknyáimhoz és egy bakancsot is, ami nem ormótlan és nem halt meg érte senki (sajnos fekete, de így legalább munkába is hordhatom, szoknyával). Ó, és találtam egy merevítő és szivacsmentes melltartót is, fekete csipkés szegéllyel, extra kényelmes, nem szúr, nem nyom, és mintha rám öntötték volna. Annyira tetszett, hogy vettem volna belőle kettőt is, de ez volt az utolsó darab.

Könnyű engem boldoggá tenni.

2017. november 6., hétfő

Semmi

Az elveszett és meglett kulcsok világnapja van.

Amúgy nem történik semmi.

Az érzés olyan, mintha nem lennének barátaim. Szépen, egyesével veszítem el őket, távolodik mindenki, egy közülük - a legfontosabb - már el is tűnt, évekkel ezelőtt.

Tehettem volna ellene, hogy ne így legyen, de ő is tehetett volna. Így viszont csak néztük egymás távolodó hajóját. Annyira eltűnt, hogy ma belesajdult a szivem szemem a látóhatár hasztalan bámulásába. Már pontnak sem látszik.

Gondolom mással is megtörténik néha.