2017. szeptember 13., szerda

Mit eszel?

Beszélgetés egy új kollégával, aki még csak most tudta meg, hogy nem eszem húst.

K: - És akkor te miket szoktál enni? Például mit eszel, ha ma hazamész?
Én: - Hát, amit találok otthon. Tegnap vettem egy sütőtököt, meg Mariettától kaptam egy padlizsánt. Csinálok sütőtökkrémlevest, teszek bele tökmagolajat, meg pirított tökmagot.
K: - Jó, azt én is szeretem. És mit csinálsz a padlizsánnal? Én max tepsiben sütöm meg, de abba is kell egy kis sonka, vagy valami. Vagy padlizsánkrém, de azt a gyerek nem eszi meg.
Én: - Szerintem főzök ki egy adag penne tésztát, a padlizsánt meg hagyma alapon odateszem egy kis paprikával, paradicsommal.
K: - És nem teszel bele kolbászt?
Én: - Nem.
K: - De hát akkor annak semmi íze nincs.
Én: - Akkor majd megeszem úgy nyersen.
K: - Ez komoly?
Én: - ... -


2017. szeptember 11., hétfő

Zuhanás

Ausztria olyan, hogy vannak sípályái, amiket nyáron is bérbeadnak, csak nem síelésre, hanem egyfajta roller, mountain car száguldásra. Előbbi kettő, utóbbi háromkerekű jószág. A legurult járműveket az átalakított sífelvonóval küldik vissza a hegy tetejére.

Ugyhogy vasárnap ki is találtuk, hogy ez egy szuper program lesz, kiskutya is jöhet, felfelé sétálunk, lefelé gurulunk.

A mindössze 1270 méter magas dombocska dúskál a zöld legelőkben, a felfelé vezető ösvény mellett két oldalt békésen legelő tehenek, birkák és kecskék színesítik a tájat. Buksi pórázon sétál velünk. Mikor megvettük a jegyeket, azt mondták, nyugodtan engedhetjük lefelé a kutyust, úgyis fut majd mellettünk.

Felérve a hegy tetejére találtunk egy óriáshintát, ami célbaugrós, nagy lelkesen fel is ültem rá. Képzeljétek, van egy kis műszer, ami színskálán mutatja, hogy mennyire hajtjuk a hintát, és egy csengő csilingel az optimális kilengésben, mutatva, hogy akkor kell ugrani, amikor halljuk a hangot.

Az ugrás tökéletesen volt időzítve, csak a kurva anyját annak az idiótának* valaki okosan kitalálta, hogy a hinta ülését csúszásgátlósra készíti, mert fő a biztonság. Tehát ugrottam, de a hinta viltte a fenekemet magával, kirántva alólam a testem, ugyhogy kb három méter magasból zuhantam alá, küzdve a gravitációval, menthetetlenül. Becsapódáskor pedig éreztem minden szervemet leszakadni. Külön külön.

Ezek után még beültem abba a háromkerekű száguldó ménkűbe. Nem is lett volna gond szál sem, ha két éves porontyokat ölben szüttyögtető szülők nem állnak minden kanyar után, sunyin megbújva, hogy jól beléjük lehessen ütközni, vagy az ütközést elkerülve belezuhanni a szakadékba. Mindig van választási lehetőség.

A második nyaktörés után lassabb tempóra váltottam, lehetőséget adva ezzel Buksinak arra, hogy felfedezze a körülöttünk legelgető birkanyájat. Ezzel se lett volna semmi gond, ha nincs egy helyen ledőlve a kerítés, de gondolom más is hasonló stílusban jött le a hegyről, mint mi.

Miután a vigyorogva csóváló kifulladt ebet összeszedtem, jó fej akartam lenni, és meg akartam szerelni a ledőlt kerítést, legalább olyan tesséklássék módra, földbe szurkálva a kidőlt oszlopokat. 

Ja, ki gondolná a kaland hevében, hogy ezekben az oszlopokat összekötő kis barátságos szálakban rohangál a dzsúdó, elektromos áram formájában?

Úgy ültem a fentebb fenéknek nevezett seggemre, ahogyan a tankönyvekben le van írva a "villanypásztor" című fejezetnél.

Sírva kászálódtam fel, a kutya pórázára támaszkodva (tudjuk, az is milyen stabil), de ekkor jött csak az igazi veszedelem egy osztrák öregember képében, aki a botját a feje fölé emelve sátáni nyelven üvöltött velem, gondolom a kutyámat akarta megnyúvasztani élve vagy halva.

Azonmód nagy hirtelen vissza is üvöltöttem neki, magyarul, ahogy kell, sírva, levegő után kapkodva az áramütéstől.

Hát gondolom eddig is meg volt a véleménye a magyarokról, biztos nem szépítettem a nemzetközi megítélésünkön. Persze később Ladóval megbeszélték a dolgokat, békésen váltak el, de nekem még egy órával később is csak az segített, ha át lettem ölelve.

Most pedig regenerálódom.

* Anyám szerint, csak az ostoba emberek káromkodnak. Igaza is van. Néha kifejezetten ostobának érzem magam. (Ld. fent)

2017. szeptember 7., csütörtök

Güssing II.

A hétvégén voltunk Güssingben. Egyszer már jártam ott Lucával, de akkor nem tudtunk bemenni a várba, csak a kertet jártuk körbe, meg sétáltunk és beszélgettünk.

Most három gyerekkel, Ladóval és a kutyussal voltunk, és a vár is látogatható volt, ahová beengedték a Buksit is, azzal a feltétellel, ha jólnevelten nem randalírozik. Nos, csak egy kirohanása volt, amikor meglátott egy mű-lovat. Eleinte csak szagolgatta távolságtartón, de amikor hozzá akartam érni, akkor nagyon kiborult, és ugatott. Gondolom félt, hogy megharap...

Harmadik gyereknek Blanka (Ladó unokahuga) volt nálunk, aki inkább egy kis felnőtt, a maga 14 évével L. fiaihoz képest.

A várról csak annyit, hogy a Batthyány család örökös tulajdona. A család ma élő tagjai (86 fő) évente kétszer találkozik a várban, gyereknapkor és halottak napján.

Volt egy fal, ahová szellemileg fogyatékos családtagok arcainak festményét tették fel. Nyilván egymás között házasodtak, hogy a vagyon ne menjen kárba. Nekem nagyon ijesztő volt ezt látni. Gondolom normális jelenség, de ezeket alapvetően nem szokták reklámozni.

Nekem végül maga a vár nagyon tetszett, de a Batthyány családdal nem barátkoztam túlzottan össze, ugyhogy teszek fel néhány képet inkább, amiket javarészt Blanka fotózott.














2017. szeptember 4., hétfő

Üres

Én szeretem az őszt, vártam is, de ma reggel csontighatolt a hideg. Nem csoda, az alpokban 1600 méteren már van hó, nálunk érezni lehet a hó illatát...

Közben nem történik semmi. Ma úgy keltem fel, hogy legszívesebben felmondanék a munkahelyemen. Pedig jól fizet szeretem.

2017. augusztus 25., péntek

Jacob

Felvettem egy szőke, zöld szemű svéd backpacker fiút, aki az osztrák magyar határon stoppolt. Elvittem egy darabon, ami nekem ugyan kerülő volt, de ráértem, így beszélgettünk egy kicsit.

Ha mondta volna, hogy tartsak vele, csak a kiskutyáért és egy váltás bugyiért mentem volna haza.

Ilyen most az életem.

2017. augusztus 14., hétfő

Spotify

Tegnap letöltöttem végre, mert eluntam a youtube reklámokat, meg azt, hogy ha kikapcsol a telefonom képernyője, akkor a zene is elhal.

A mindennap használt telefonom tragikus memóriahiánnyal küzd. Emiatt hetente/havonta eszembe jut, hogy van instagram fiókom... Na, de nem is ez a lényeg most, hanem, hogy megszabadultam minden egyéb alkalmazásomtól, hogy a Spotify és én megismerkedjünk, és hát azt hiszem, hogy ez szerelem lesz.

Most az első hét napos ingyenes periódusban járok, de jó ég, egy este (éjszakai műszak) után olyan, mintha eddig csak feketefehérben láttam volna a világot, most meg ezer színben él a világ, minden hangulatomhoz találok aláfestő zenét.


Ki kell találnom valamit a memóriazavarra, mert a pinterest és a two dots is elköszönt tőlem, ez utóbbi komoly gyászfolyamat volt.

Am van memóriakártyám, de ez nem sokat jelent, mert a folyamatokhoz a telefon belső memóriát használ, ami ha kevés, akkor egyszerűen leállnak az appok. :(

Márpedig nem akarok két telefonnal rohangálni. 

Komoly problémáim vannak. Érzem én is...

2017. augusztus 13., vasárnap

Az álompasas

Ladó az elmúlt két és fél évben kb ötször húzta ki a gyufát, gyulladásig. És a legutóbbi húzásakor (szülinapom) azt gondoltam, hogy ennyi, vége, ez túl megy minden határon. És ez minden gyufahúzkodásnál így van, ezt érzem, hogy finito, befejeztük, nekem erre nincs szükségem!

Aztán.

Aztán, amikor alaposan kifájtam mindenem, elgyászoltam őt és magamat, akkor elkezdünk beszélgetni, és kiderül, hogy orbitális félreértés történt, és amennyire hibásak vagyunk mindketten, úgy nem hibáztatható egyikünk sem.

Én olyan vagyok, aki ha ideges, felrobban, ha nem mondhatja a magáét, így simán előfordul velem, hogy mérgemben mondok olyat, amit normáis esetben nem mondanék, de mit csináljak, ha egyszer ilyen a személyiségem?

Na és hát a két és fél év alatt sosem kiabálhattam (személyiségemnek megfelelően), mert Ladó folyton azzal érvelt, hogy vele eleget kiabált az exe. Legutóbb viszont, nem érdekelt az érve, nem érdekelt semmi, az sem, ha itt a vég, mert annyira iszonyúan felmérgelt, megbántott és cserbenhagyott, hogy azt csak az tudja, aki jelen volt.

És akkor, miközben hallgatta, hogy sírva kiabálok vele, és üvöltöm, hogy nem érdekel, hogy veled nem lehet kiabálni, nekem kiabálnom kell!!! akkor azt mondta: "igazad van. Azt hittem, a szerelem olyan, hogy nincs kiabálás, de tévedtem, mert minden csak olyan lehet, amilyenek mi vagyunk."

Akkor elnémultam ettől. És azóta is ezen rágódom. Minden csak olyan lehet, amilyenek vagyunk.

És ma az volt, hogy reggel kilenckor ágyba hozta a kávém. Megsétáltattuk a blökit, majd tizenegykor visszaaludtam. Fél kettőkor pedig azzal ébresztett, hogy főzött ebédet, legyek szíves asztalhoz fáradni, mert lassacskán készülődnöm kell dolgozni.
Isteni levest és vad (zab)tejszínes gombapörit készített, céklát is adott hozzá, meg a háttérben a Peer Gynt szólt halkan, és akkor megint nem értettem, hogy néha ez az Isten Lába, hogy tud megzavarodni?

Hát sehogy. Mi ilyenek vagyunk.

Jó azoknak, akik nem bántják egymást sosem. Nem tudom, hogy mi most csiszolódunk, vagy ez már mindig így lesz, vagy esetleg létezik e a regényekben leírt Tökéletesség, amikor szavak nélkül is tudják a párok, mit gondol a másik. Azt gondolom, hogy az emberi érzések olyan illékonyak, törékenyek, hogy minden szeretetben töltött pillanatért hálás vagyok.

A többi meg maga az élet.